Victor Gibbs balladája


Victor Gibbs úgy kelt, ahogy mindig.
Ami körülbelül azt jelentette, hogy amint kinyitotta a szemét, már gondja volt a világgal. Elsőnek a nappal, ami a redőny résein át megint a szemébe tűzött. Mint minden reggel ebben az istenverte garzonban.
Morogva ült fel és megnézte a telefonját. Fél hét. Még aludhatna, de az utca már felkelt, régi Ikarus buszok zúgtak el a mellékutcán, remegtek az ablakok, ahogy a többtonnás testük tovahaladt. A panelház előtt narancssárga ruhás kukások dolgoztak, s cigarettafüsttől rekedtes hangon rikácsoltak.

– Na, itt vannak újra a reggeli varjak, akik felszedik a város mocskát! – dörmögte Victor, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből.
Még alhatott volna egy órát. De így? Mindenesetre megfogadta, hogy ha felveszik az új helyre, az első fizetéséből kicseréli ezt a foghíjas redőnyt.
Ezt se tudják megcsinálni harminc éve, gondolta.
A következő lépés általában az volt, hogy eszébe jutottak az elmúlt hónapok (néha évek) sérelmei, ki, mikor és mivel bántotta meg. A bosszúság általában együtt feküdt és kelt Victorral, aki hű társnak bizonyult. Soha nem feledkezett meg róla! És sokszor módszeresen felsorolta magában, kire, miért is kell haragudnia.
Nehogy egyet is elfeledjen közülük!
Ám aznap mégsem így tett, felvette legjobb szürke öltönyét és miközben jelentéktelen, vörösesbarna haját fésülgette, azon gondolkodott, hogy végre eljött a nagy nap. Harminckét évet várt rá, és most végre övé lehet álmai állása.

– Ma igazán nincs okod a bosszúságra, Victor! – emlékeztette magát a tükörben, miközben megkötötte vörös nyakkendőjét.
– Emlékezz, mit ígértél anyádnak: Mosolyogni fogsz az állásinterjún! Fontos az első benyomás!
Úgyhogy jó képet erőltetett magára, s csodák-csodája, nem is volt olyan nehéz. Majd elindult az interjúra.
Acélos jókedve azonban mulandónak bizonyult, már a harmadik lépcsőfordulóban kikezdte a rozsda. A lépcsőfokokon sorban sáros nyomok éktelenkedtek, és a sarokban két szőrpamacs birkózott a pókhálóval. S Victor idegeivel!
Pedig megmondta Stevensonéknak, hogy ha már németjuhászt tartanak a másodikon, akkor legalább takarítsák fel a koszt a kutyájuk után. Ráadásul vedlett is az a dög! De ez a huszonéves kis tacskó Stevenson és a kedves neje pont olyanok, mint a kutyájuk! Figyelmetlenek és lusták, csak a saját dolgukkal törődnek!

– Hol van ilyenkor a házmester! – acsargott Victor, majd az órájára pillantott, s konstatálta, hogy most nincs ideje ezzel törődni. – Ha négyszer nem szóltam miatta, akkor egyszer sem!
De ekkor eszébe jutottak anyja szavai és mosolya, amivel a hétvégén útjára engedte.
„Csillapodj, Victor, ne legyen mindennel problémád! Hiszen ők csak három hete költöztek ide, majd megszokják a rendet!”
Így hát elengedte a dolgot, s lám derültsége már majdnem viszszatért, mire elhagyta a paneltömböt.
Azért másképp mennének itt a dolgok, ha én lennék a házmester! Zárta le magában a dolgot, miközben felugrott a régi, sárga villamosra, melyen még talán Sztálin is utazott.
A kutya vedlett, de az ország nem!
Hát így mennek a dolgok itt Kelet-Angliában.
Négy megálló, némi bosszankodás a lyukas műbőr ülések miatt, valamint öt perc séta után már ott is állt a város egyik legpatinásabb utcájában, szemben egy négyemeletes bérházzal, melyet szinte elrejtettek a terebélyes juharfák. A vajszínű vakolat és az eklektikus díszek méltóságteljes bájt kölcsönöztek az épület súlyos tömegének.
„Ez igen, ilyennek kell lennie egy állami hivatalnak!” – ismerte el magában Victor egy halvány biccentés keretében.
Valójában ennyit tudott róla összesen. Egy állami hivatalhoz ment interjúra. A nagybátyjától jött a tipp s vele a név is. 10-es ügyosztály.
Kis kérdezősködés után egy öltönyös úr igazította útba, a biztonsági őröktől belépőt is kapott; majd néhány percnyi adategyeztetés és egy kis liftezés után már ott is volt a negyedik emeleten. A 8-as alosztály várakozó termében.
A berendezés igencsak impozánsra sikerült: az ablakok elé aranyszínű selyem függönyök omlottak, alattuk rózsafa dohányzó asztalok álltak, rajtuk szaténterítő, mellettük kettesével ónémet karosszékek sorakoztak.
Méltán vívták ki Victor elismerését!
„Igazán fontos hivatal lehet, ha ennyit adnak a külcsínre.” A gondolat befejezése után megigazította a nyakkendőjét. Mégsem akárhol van! S tudta, milyen fontos a megjelenés.
Egy szalmaszőke hajú, szemüveges úriember tárta ki az ajtót Victor Gibbs előtt és beinvitálta. Közben volt alkalma felmérni a hivatalnokot. Sötétkék öltönyén egy ránc sem akadt, a válla nem púposodott fel, a szabása egyenes volt és pont ráillett a viselőjére.
Nem egy tucatáru!, bólintott elismerően Victor, mielőtt még köszönt volna. Végre lejárt az olcsó konfekciódarabok korszaka! Majd kezdett nyújtott és bemutatkozott.

– Üdvözlöm, Mr. Gibbs! – fogott vele kezet a hivatalnok és már ebből érezte Victor, hogy egy sikeres ember fogadta őt.
Micsoda megtiszteltetés, gondolta és fel sem tűnt neki, hogy a másik be sem mutatkozott.
De aki ilyen fiatalon, ilyen magasra képes eljutni, attól igazán nem várható el az efféle „kispolgári viselkedés”.

– Isten hozta a 10/8-as alosztályon! Kérem, ne vegye tapintatlanságnak, de csak a belépett kollegáink ismerhetik az alosztály alkalmazottainak nevét. Sajnos ez a protokoll, mióta a nemzetbiztonsági hivatallal karöltve dolgozunk. Ugye, megérti? Ami pedig engem illet: nyugodtan hívjon csak osztályvezetőnek.

– Ahogy óhajtja! – foglalt helyet Victor kéjes vigyorral a képén.
Nem fogta vissza magát. Elvégre is jó helyen van, egy komoly állami hivatalban, csupa fontos ember között. Most az egyszer szerencséje volt! Itt öröm lehet dolgozni!

– Tudja, az állás ügyében jöttem. A nagybátyám mondta, hogy humánerőforrás managert keresnek – majd a táskájából egy dossziét vett elő. – Az alkalmassági tesztek, megcsináltam mindet, ahogy kérték.
Az osztályvezető átvette a papírokat, majd egy rövid adategyeztetés után kényelmesen dőlt hátra bőrfotelében. Karba tett kézzel, szórakozottan méregette Victor Gibbset.

– Hagyjuk egy kicsit a formaságokat, Mr. Gibbs! Mondja, sikeres embernek tartja magát?

– Hát… őszintén szólva nem igazán! – nevette el magát kínjában Victor.
Tudta, hogy a hivatal pontosan ismeri a szakmai életét az önéletrajzából, és hogy négy munkahelyről rúgták ki az elmúlt nyolc év során.
„Légy szerény, fiam!” – ismételte magában anyja szavait.

– De szeretem az új kihívásokat, és… és megbízható vagyok… Igen!
Ám az osztályvezető közbevágott.

– Ugyan már, Mr. Gibbs, nem arról volt szó, hogy hagyjuk el a formaságokat?
Szinte atyáskodó volt a hangja.

– Szerintem magában nagyon sok szunnyad még, habár az eddigi élete tele volt kudarccal. De mint az önéletrajzából kiderül, ezekért zömmel más emberek felelnek. Egy rosszakaró kollega az E-max Inc.-nél, egy goromba főnök a Baume & Koch személyzeti részlegén, és még sorolhatnám. A leírása alapján csupa kisstílű alak. Mi lenne, ha azt mondanám, én hiszek önben, Mr. Gibbs, sőt az egész ügyosztály hisz magában. Ön intelligens és meglehetősen figyelmes embernek tűnik, aki érzékeny a környezete iránt. A legapróbb részleteket is észreveszi. Ez az előzetes személyiségtesztből világosan látszik – majd közelebb hajolt. – Mi lenne, ha azt mondanám, önben ott lapul a tehetség, csak akarnia kell és szárnyra kap. Ezzel itt nem lesz gond, mi ugyanis tudjuk motiválni az alkalmazottainkat. Maga sikerre született, csak ezt nem ismerték fel az előző munkaadói.
Mondja, vannak önnek álmai?

– Hát nem is tudtom – vakarta a fejét Victor. – Már benne vagyok a korban, jó lenne egy család. Tudja, feleség, gyerek, kiszámítható élet – sorolta az ilyenkor szokásosat.
Amíg az osztályvezető ismét közbe nem vágott.

– Nem! Úgy érzem, nem értette a kérdést. Ez mind-mind nagyon szép, Mr. Gibbs, de a magánélete nem tartozik a 10-es ügyosztályra. Ami viszont a karrierjét illeti… nos, az egészen más ügy. Itt vagyok én, négy éve léptem be, azelőtt épp olyan voltam, mint ön. Nem találtam a helyemet. De mindig is kiszámítható életre vágytam, és egy stabil állásra. Továbbá arról álmodoztam, hogy egyszer saját lakásom lesz. Ma már házam van a Balti-tenger partján! – fordított egy képet Victor felé, amin az osztályvezető állt a villája előtt egy hófehér Audi A8- as társaságában. – Mi lenne, ha azt mondanám, idáig maga is eljuthat?
Victor Gibbs nagyot nyelt, még a negyven négyzetméteres garzonjára valót is alig tudta összekaparni. Pedig mindig is többet akart! Csak azok az átkozott volt főnökök, az ostoba kollegák, az idejét múlt udvariaskodás, a teljesíthetetlen elvárások, egy anya túlzó szeretete, és a rákényszerített kispolgári lét
mind-mind az álmai ellen hatottak. S most tessék, ott ült vele szemben valaki, aki mintha a veséjébe látott volna.
Nyugalmat próbált magára erőltetni, de hiába, mert húzta a száját és izzadt, mint egy ló. De mégis ráharapott az ajkára, bár kedve lett volna feltépni a fiókot, csak hogy láthassa már azt az istenverte szerződést.
Ha kell, még az asztalt is aláírom!, fortyogott magában, de az osztályvezető csak játszott tovább pattanásig feszült idegszálain.
Előkerült egy tablet.
Különböző színes ábrák és diagramok cikáztak Victor szeme előtt holmi bűnözési statisztikákról és az elmúlt időszakban tapasztalható javuló trendekről, továbbá az ügyosztály munkájáról. Tetszett neki, de nem igazán tudta hova tenni a dolgot. Majd különböző animált slide-ok váltogatták egymást, végül az
osztályvezető úr bekapcsolta a fél falat beborító TV-t, és egy gombnyomásra elsötétítette a szobát.
Igazán impozáns technika, jegyzete meg magának Victor. Tudta, ahol ilyesmit is megengedhet magának a cég, ott az alkalmazottakat is jól fizetik.
Egy fontos hivatal, fontos emberekkel, és ő egy lehet közülük.
Bár még a negyedórás promóciós videó végére se jött rá, hogy pontosan mi lesz a dolga. De bármi is legyen az, már tudta, hogy készen áll rá! S mintha az osztályvezető úr ezt is kitalálta volna.

– S most térjünk rá a maga szerepére, Mr. Gibbs! – állt a TV elé, melynek színes fényei szinte aurát rajzoltak alakja köré, mielőtt kikapcsolta volna. – Tudja, furcsa dolog az igazságszolgáltatás! Sok olyan hagyományos dolgot be kell tartanunk, amire a huszonegyedik században már semmi szükség nincsen.
Jóformán a törvényeink negyede teljesen elavult, és mindennek alapja a szokásjog, melyhez még így is görcsösen ragaszkodunk. Mi erről a véleménye, Mr. Gibbs?

– Nos – töprengett a kérdés felett Victor –, én nem vagyok jogász, de hogy őszinte legyek, sosem szerettem, ha egyesek a törvényt hol mankóként, hol ostorként alkalmazva élnek vissza a hatalmukkal. Mindezt az angolszász jogrend alapján! Az mégis nevetséges, hogy 2017-ben egy 1872-es szekérhajtást korlátozó törvényre lehet hivatkozni!

– Fején találta a szöget, Mr. Gibbs! – szakította félbe az osztályvezető. – Látja, mégis volt értelme a személyiségtesztnek! Ön és az ügyosztály meglehetősen hasonlóan vélekedik erről. A hagyományok tisztelte miatt esélyünk sincs megszabadulni az olyan elavult testületektől, mint az esküdtszék, vagy levetni magunkról a már tréfaszámba menő szokásjogot. Az ügyvédek pedig erre, s az esetleges bizonyítékok hiányára hivatkozva gyilkosokat, erőszaktevőket és csalókat mentetnek fel és eresztik rá őket újra a közösségre. De szerencsére vannak még olyanok, akik felelősséget éreznek a társadalom iránt! Na, ezért jött létre a 10/8-as alosztály!
Victor kezdte magát kényelmetlenül érezni, nem értette, hogy kerültek ehhez a témához.
Hol az a projekt menedzseri állás?

– Uram, árulja el, hogyan jövök én a képbe? Mert kezdem elveszteni a fonalat. Én nem vagyok jogász! Talán a bűnmegelőzési részlegre keresnek humánerőforrás menedzsert?

– Nem egészen, Mr. Gibbs. Igen, valóban projekt menedzserként alkalmaznánk az állam egy stratégiai partnerénél. Talán hallott már a Skandinavian Star Corporation-ről.
És Victor ismét megtalálta azt a bizonyos elveszett fonalat. Ki ne hallott volna a Skandinavian Star-ról, és a majd’ hétezer alkalmazottjáról országszerte.

– De amennyiben igent mond, Mr. Gibbs, az ön munkája nem csak ennyiből áll majd. Mondjuk úgy, nem lesz túl sok elfoglaltsága a cégnél. A munkaidejének egy részét így más feladatok elvégzésére tudja majd fordítani. Valamire, aminek fontossága túlmutat rajtunk, Mr. Gibbs! Maga lesz a „minta állampolgár”. S mint ilyen, időnként a segítségét kérjük majd bizonyos ügyekben. Ha már az igazságszolgáltatást közfelháborodás nélkül nem tudjuk megreformálni, annyit tehetünk – és ez az ügyosztály feladata –, hogy segítjük az ügyészség munkáját. Ha egyértelmű az eset, akkor biztosítanunk kell, hogy az elkövető rács mögé kerüljön. Ezt várja a közvélemény, s ez az állam érdeke is! Az igazság azonban néha olyan gyenge lábakon áll, hogy magától soha nem kerülne napvilágra. Nincs elég bizonyíték? Akkor készítünk! Nincs elég tanú? Akkor lesz tanú, ha kell, a föld alól is, Mr. Gibbs, aki pontosan tudni fogja, mikor mit látott, kitől mit hallott; tudni fog mindent, ami ahhoz kell, hogy a tettest végül elítéljék. Még ha a bűntett idején ott sem volt a környéken!

– Na, egy pillanat! – emelte fel az ujját Victor Gibbs.
Az osztályvezető egész eddig roppant szimpatikusnak tűnt, már-már kezdte megkedvelni. De ez az utolsó pár mondat…

– Eskü alatt valljak hamisan az önök kérésére? Erről van szó? Van fogalma arról, mit kapok, ha ez kiderül?

– Mr. Gibbs, kérem, higgadjon le! – nyugtatta az osztályvezető. – A 10-es ügyosztály állami intézmény. Gondolja, hogy saját magunknak akarnánk kényelmetlenséget? Nincs olyan bíró, aki a maga fajta becsületes állampolgárokat kérdőre merné vonni. Mindenki a rendszer része, mint egy nagy család. Maga is az lehet, Mr Gibbs! S ez a nagy család körbeöleli az államot, segíti, támogatja, ahol kell. S ahogyan a jobb kéz sem csap rá a balra, úgy testvérek között sincs ellenségeskedés. Elmúltak már a shakespeare-i idők, Mr. Gibbs, maradt a szent szükségszerűség és a hűség. És aki velünk van, annak nem kell félnie a bíróságon. Uram, az igazság mindennél előrébbvalóbb, vagyis a bűnösnek meg kell kapnia a méltó jussát! Tíz év a stonewall-i fegyházban elég kijózanítóan hat mindenkire. Vagy ön nem így látja, Mr Gibbs?
Victor megtörölte izzadt homlokát.

– Nézze, még egyet is értek magukkal. Azt is értem, hogy ez az államérdek, és jó, elfogadom, nem lehet mindig a szabályok szerint játszani. De az isten szerelmére, valami biztosíték kellene! Tud valamit mutatni?

– Hát, csak nézzen körbe! – tárta szét a karját az osztályvezető. – Nem egy zugügyvéd irodájában van molyrágta függönyök és pókhálós falak között, mint aki eltévedt. Ez egy komoly hely, Mr. Gibbs, az államot képviseljük. Nézzen rám és nézzen magára, s tegye fel a kérdést: Hová akartam mindig is tartozni? Én, Victor Gibbs, a mintapolgár, akit mindig elnyomtak más, jelentéktelen emberek.

Az állam most a jobbját nyújtja önnek, garantálja a sikert és a hatalmat a senki kisemberek felett, akik
ide juttatták. Viszont ennek ára van, Mr. Gibbs. Esküdjön a papírra, mert ez a törvény, magában viszont az igazságra, mert az a fontos! Ha pedig megnyugtatta a lelkiismeretét, rá is térhetnénk az anyagi részére a dolognak. Minden hónapban az ezer eurós fizetéséhez, további ezerötszáz eurós tiszteletdíjat utalunk, mely egy titkos számlán lesz elérhető, amit soha semelyien hivatal nem fog ellenőrizni. Úgy képzeljük a dolgot, hogy ön a bejelentett munkahelyén, mint humánerőforrás menedzser dolgozik, de időnként – lehet, hogy csak havonta vagy félévente – igénybe vesszük a szolgáltatásait egy-egy nagy port kavart ügynél. A részleteket telefonon közöljük majd, a szükséges dokumentumokat pedig egy futártól fogja átvenni, melyet ezután, mint egy memoritert megtanul, s visszamond a bíróságon. És kész! Csupán ennyi lenne a dolga, és máris segítette az igazságszolgáltatást. S ami még jobb: az ezerötszáz eurós illetményt így is, úgy is megkapná minden hónap végén az elkövetkező két év során függetlenül attól, hogy az adott hónapban igénybe vesszük-e a szolgáltatásait vagy sem. Két év után pedig lehetősége van itt hagyni minket, de merem remélni, hogy további két évre aláír nálunk. Nos, hogy tetszik az ajánlat, Mr. Gibbs?
S bármennyire is tetszett Mr. Gibbsnek az ajánlat, valami még mindig megálljt parancsolt a kezének, pedig a fiókból már elő is került a szerződés, amit az osztályvezető nagylelkűen oda is tolt elé.

– Nem lehetnék csak humánerőforrás menedzser? – próbálkozott. – Kis senki, kis pénzért…

– Mr. Gibbs, elég okos ön ahhoz, hogy pontosan tudja, nem megy az egyik a másik nélkül – majd elővett egy tollat a mellényzsebéből és Victor felé nyújtotta.

Az pedig hiába rágta a szája szélét, mert belül már döntött. Ugyan már, mit bohóckodok én itt! Végre valami fontosat tehetnék nagy pénzért. Erre tessék… Itt kéretem magam, mint egy kamaszlány. Mire vársz, te barom? Az állam szinte körbeudvarolt!
S Mr. Gibbs már tudta, mit kell tennie.
Aznap délután egy gát omlott le Victor Gibbs lelkében. Aznap délután, ha voltak is még kétségek, szertefoszlottak, szívéről a rég megunt bölcsességek lekoptak.
Aznap délután új ajtók nyíltak meg előtte…
A toll szinte már kívánta az ujjait. S ő végre megadta nekik, amire vágytak, és amire titokban ő is vágyott mindig. Így végül aláírta a szerződést.

– Nagyszerű, Mr. Gibbs! – csapta össze a tenyerét az osztályvezető, és eltette a szerződést. – Gondolom, említenem sem kell, hogy ez egyszeri lehetőség volt. De azt hiszem, ezzel már ön is tisztában van. Nem szokásunk egy ilyen ajánlattal csak úgy hazaengedni valakit, hogy átolvassa a dolgot. Ezért is végezzük el a személyiségtesztet, mielőtt behívnánk interjúra a leendő kollegákat. És az ügyosztály nem szokott hibázni a megfelelő munkaerő kiválasztásánál! Gratulálok, Mr. Gibbs, üdvözlöm a csapatban! – ezzel felálltak és kezet fogtak, most már Victor is mosolygott; az osztályvezető jókedve ragadósnak bizonyult. Aki szinte elhalmozta az új kollegát bókokkal, dagályos dicséretekkel.Közben Victor mosolya egyre meredekebb lett, hogy szinte már az összes foga látszott.
Még egy üveg Martinit is megnyitottak együtt, ami még jobban oldotta a hangulatot. A végén már vicceket meséltek.

– Ez igazán jó volt, Mr. Gibbs! – dicsérte meg a semmit az osztályvezető az egyik tréfa után. – Hallgatnám még tovább, de sajnos ötkor meetingre kell mennem. Búcsúzóul hadd kérjek még egy apróságot! Ön jövő héten kezd majd el dolgozni a fedőcégnél. A Skandinavian Star, mint tudja, kiemelt partnere a kormánynak. Nem lenne baj, ha tudnánk pontosan, milyen a cégnél a hangulat. Ha már úgyis ott van nap mint nap, írhatna pár oldalt a főnökeiről, a beosztottjairól, az általános céges morálról. Sőt az is érdekes lehet, amit az utcán vagy otthon a panelházban hall. El sem hinné, mennyire fontosak lehetnek ezek az információk számunkra! Mr. Gibbs, én nem mondom meg, miről írjon! Csak azt, hogy mennyiért. Ha értékes információkat küld, akkor az alosztály további háromszáz eurós bónuszt tud önnek biztosítani havi szinten. S higgye el, lesz ideje, hogy leírja a gondolatait! Megtenné ezt a kis szívességet nekünk?

– Örömmel! – csapott le a nagyszerű ajánlatra Victor. S mikor elbúcsúztak, és végül bezárult a vastag tölgyfa ajtó mögötte, Victor Gibbs érezte, hogy hazaért.
Végre elismerték! Végre szolgálhatja az államot! S ha történne valami, többé nem az ő hátán fogják elverni a port. S ugyan már, ki ne akarna fontos lenni és sikeres? Pláne ennyiért! Igazán nem is értette, miért ne akarna szerződni velük minden magára valamit is adó értelmiségi!
Hát így lett Victor Gibbsből mintapolgár, egy igazi sikeres ember!

***

Hazafelé menet a sarki kiskocsmánál borzalmas lárma fogadta. Két részeg dülöngélt az ajtó előtt; hol egymást tartották, hol a fal őket. Ám ez nem zavarta a két jómadarat abban, hogy anyázzanak. Lökdösték, tépték egymást, csak úgy hasadt az ócska melegítő felső.
Ütni már nem volt erejük, azt elvette az ital!
Victor Gibbs rájuk sem nézett, csak undorodva átment a szemközi járdára.
Jobb az ilyet elkerülni!
Hallatlan, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak! Persze a tisztességes állampolgárok meg csak tűrjenek, ugye?! Talán erről is írnom kellene pár sort, ahogy kérték, fogadta meg magában. S kénytelen volt levonni a konzekvenciát: innen nézve messze még a változás. Mindenesetre ő jövőre már autóval fog járni, és majd felhúzza az ablakot, ha nem tetszik neki valami.
A lépcsőházba belépve látta ám, hogy ismét teleszórták a postaládáját mindenféle szeméttel. Hiába hirdette rajta a matrica, hogy nem kér semmilyen prospektust vagy más reklámanyagot.

– Persze túl nagy elvárás lenne, hogy aki az újságot hozza, az talán olvasni is tudjon! – acsargott Victor, mielőtt a reklámanyagot a kukába dobta. – Minek is adtunk kulcsot boldogboldogtalannak?
Aztán eszébe jutott, hogy két hét múlva esedékes az éves lakógyűlés. Megfogadta, hogy lesz pár keresetlen szava a házmesterhez. Javasolni fogja a leváltását!
Talán nekem kellene annak a holdkóros George-nak a helyébe lépnem. Akkor rend lenne, az biztos!
Majd tovább indult. De alig ment két lépcsőfordulót, mikor ázott kutyaszag csapta meg az orrát. A lépcsőn sáros tappancsok nyomai árulkodtak arról, hogy a szomszéd kutyája megint nem bírt magával és dagonyázott az egyik pocsolyában. Majd felrohant a lépcsőn, mint aki jól végezte dolgát, csak hogy ugráljon egyet a folyosón és Victor Gibs idegein.
Több sem kellett, Victor is felrohant a lépcsőn és felcsöngette Stevensonékat.
A felesége nyitott ajtót. Szerencsére, mert Victor Gibbs már azon volt, hogy feltépje a zárat. Közben az ifjú Stevenson is odalépett a neje mellé; mit sem sejtve, mosolyogva fogadták a szomszédjukat. Csak a kutyájuk lapult hátul a folyosón, nyilván megérzett valamit.
S ott, Victor Gibbs kiadva harminckét éve minden dühét, úgy leteremtette az ifjú párt, hogy percekig szóhoz sem jutottak. Furcsamód már nem motoszkáltak a fejében anyja intő szavai, így nem volt semmi, ami a nyelvét megfékezze.

– Megértették?! – tajtékzott Victor a monológ végén, és mielőtt felcsattogott volna a lépcsőn, még odabökött valami köszönésfélét is.

Elvégre volt neki gyerekszobája!

– Igen, Mr. Gibbs! A viszontlátásra… – csukta be szepegve Mrs. Stevenson az ajtót.
Így esett hát, hogy Victor Gibbs még haza sem ért, már akadt féloldalnyi gépelni valója. Még le sem vette a zakóját, mikor bekapcsolta a számítógépet.
Hiszen neki kötelességei vannak az állam felé; egy jobb világ felé, ha úgy tetszik.
Egy mintaállampolgár igazán nem mehet el az ilyesmi mellett szó nélkül. Arra külön büszke volt, hogy odaállt Stevensonék elé és szemtől szembe mondta el nekik az igazságot. Azt az igazságot, ami most papírt követel magának. De legalábbis egy e-mailt megér a dolog! Közben arra a következtetésre jutott, ha itthon ez a helyzet, belegondolni is rossz abba, hogy mi lehet a Skandinavian Starnál.
Nem is csalódott sokat!
Ahogy teltek a hónapok, úgy teltek a lapok is. Szinte hetente látott valami „elviselhetetlen” dolgot a cégnél. S ő, állampolgári kötelességtudattól vezetve, természetesen le is jegyzett mindent!
Írt a bosszantó titkárnőkről a harmadikon, akik a munkaidejük felét a büfében töltötték, Jasonről, a projekt managerről, aki képtelen volt időben beérni a munkahelyére. Ráadásul arra vetemedett, hogy nyíltan szidja a városvezetést a „megbízhatatlan metróhálózat” miatt. Még az elnök úr nevét is a szájára vette!
Victor igazán csodálta, hogy termelhet egyáltalán profitot egy olyan cég, ami ilyen alacsony erkölcsi színvonalon áll.
Ezek után nem is esett nehezére az államot segíteni a bíróságon. Valahányszor hívták, ő engedelmeskedett. A futár hozta a gondosan szerkesztett vallomást, ő megtanulta, hogy aztán díjat érő alakítás keretében elmondja a tárgyaláson.
Az ügyész szinte alákérdezett, a bíró meg rendre intette a túlbuzgó védőügyvédet, valahányszor kényes kérdést tett fel. Hallatlan, hogy egyesek így akadályozzák az igazságszolgáltatást! S még pénzt is kérnek érte!
Mindenesetre Victor tudta, hol a helye!
Az ügyosztály biztosította számára a jó állampolgárhoz méltó bért, ő pedig napról napra úgy térhetett nyugovóra, hogy valami fontosat szolgál.

Ugyan néha, ha öccsével vagy az anyjával beszélt, valami kellemetlen érzés fogta el. De az ilyen semmiségeket gyorsan elütötte egy-egy pozitív gondolattal. S abból temérdek akadt, elég volt az új autójára, lakására, az elegáns öltönyeire gondolnia, vagy arra, hogy minden átkozott reggel, mikor tükörbe néz, egy sikeres ember vigyorog rá vissza. Victor Gibbs, a mintapolgár, aki mindent elért a saját erejéből!
Fél év telt el, mikor új feladattal bízták meg. Akkor is ezen gondolkodott, miközben az új lakásának avatóján egy pohár Dom Ruinart-t kortyolgatott. Közben a sarokban tébláboló szürke kis alakot figyelte.
Gyermekkora óta ismerte Charlie White-ot, de csak most tűnt fel neki, hogy mennyire esetlen. Udvarolni próbált a szomszédasszonynak, mígnem az közölte, hogy férjnél van, bár a jegygyűrűt „elfelejtette” elhozni a partira. De a férje úgyis távol van, minek is mutogatná, ha nem látja. Charlie kínos nevetését csak a fiatalasszony idegesítő hahotája szárnyalta túl.
Íme, két ember, akiket összeköt a közös zavar, gondolta Victor. Sosem ment ez neked, Charlie!
Végül úgy döntött, megmenti barátját. Odament hozzá és egy mondvacsinált telefonhívás ürügyén elcsalta a dolgozószobájába. Közben végiggondolta, hogy mit is tud Charlie-ról.
Igen, már biztos volt benne, hogy alkalmas a feladatra.
Az ügyosztály pont ilyen embert szeretne alkalmazni, neki pedig kötelességei vannak a munkaadója felé. S történetesen Charlie White éppen munkát keresett. Így Victor gyorsan a lényegre tért.
Elmondta, megbízást kapott az ügyosztálytól, hogy kutasson fel új munkaerőt. De Charlie White akárhogy is kérdezte, Victor nem árult el többet.

– Ne lepődj meg, ha titkolóznak az elején!

– Az isten szerelmére, Victor, mégis mibe rángatsz bele? – kérdezett vissza Charlie.

– Mondjuk úgy, ne keress cégtáblát! De többet nem mondhatok – tette hozzá, miközben a noteszébe lejegyzett egy telefonszámot, majd kitépte a lapot és odaadta a barátjának. – Tessék, én a helyedben adnék egy esélyt nekik.

– Mégis kik ezek, a maffia? Akkor köszönöm, de nem kérem a keresztapa telefonszámát!

– Pont ellenkezőleg, öregem! – veregette vállon Victor .

– Nem tetszik nekem ez az egész, egy rendes cégnek van címe és neve, na meg weboldala.

– Charlie! – vágott közbe Victor Gibbs. – Megtisztelnél azzal, ha egyszer az életben hallgatnál rám! Nézz csak körül! Szerinted ezt miből fizetem? Ez állami pénz, Charlie, és minden penny-je legális. És én megdolgoztam érte! Neked is jár ennyi!
Charlie végül eltette a fecnit és visszavonult a többiekhez. Victor Gibbs hosszasan nézte távozó barátját és közben elégedetten kortyolgatta az italát. Maradt is rá ideje, a lakás hatalmas volt; egy öt és fél szobás penthouse. Az ügyosztály volt olyan nagylelkű, hogy elintézte számára a kedvezményes hitelt.
Csak a múlt hónapban két gyilkost juttattak rács mögé; mindkét esetben Victor Gibbs volt a koronatanú.
A perekről szóló újságcikkeket általában megtartotta, s időrőlidőre elő is vette őket. Szeretett gyönyörködni a saját művében.
Nap mint nap emlékeztette magát mindarra, amit elért. Új autó, lakás és tisztes megélhetés, megbecsülés azoktól, akik számítanak és félelem azoktól, akik nem.S mindezt egy jó ügy érdekében tette, és teszi még ma is Victor Gibbs, a mintapolgár.

A sikeres ember!

Megosztás:

Szólj hozzá!