Mr. White idegesen a telefonjára pillantott. Fél öt! Fél óra van még sötétedésig, de már részegen randalíroztak a villamoson. Előtte pár suhanc próbált lefogni egy nőt.
– A gyerekem, elvették a gyerekem! – üvöltötte a nő teli torokból.
Nem csak ivott, drogozott is, tette hozzá magában Charlie White. A villamoson láthatóan, a kis csoportot kivéve, szinte mindenkit zavart ez a fajta viselkedés, mégis a megvető pillantások záporán túl senki nem tett semmit. Charlie gondolta, hogy esetleg szól, de valahogy mégse vitte rá a lélek. Mi van, ha az egyikük kést ránt? Miért keveredjen bajba mások miatt? És ugyan, mi köze van neki az egészhez? Nem is ő ül a legközelebb, annak a szőke úrnak már kétszer ráléptek a lábára, mégse szólt érte, csak magában dünnyög. S ha őt nemzavarja…
Majd otthon szépen leírja a véleményét valamelyik közösségi portálon, ahogy mindig is szokta.
Közben egy fiatalasszony odalépett a hisztiző nőhöz karján az egyéves forma gyermekével. S ahogy Charlie meg tudta állapítani, nem is ismerhette a társaságot. Talán valamiféle anyai ösztön, talán az együttérzés vitte rá, hogy segítsen.
– Tessék, itt a gyereked! –hazudta és remélte, hogy a másik megnyugszik végre.
Persze tisztes távolban maradt tőle, hogy még véletlenül se érjen hozzá. A jajveszékelést hirtelen felváltotta a hisztérikus nevetés, s Mr.White dühe nőttön-nőtt a háttérben. Nagyon nem értett egyet a látottakkal. Ismét megnézte az időt, mintha ezzel is siettetni tudná a villamost.
Nem tudta.
A főúton szállt le, később, mint szerette volna. Csak húsz perce maradt, hogy odaérjen az interjúra. Így szedte a lábát, de azért egy kirakat előtt csak megállt, hogy megigazítsa a ruháját.
Szőkésbarna haját még reggel gondosan megfésülte. A farmer is rendben volt, az inge kicsit gyűrött ugyan, de a zakója alatt úgysem látszott. Régi darab volt már az is, még legénykorában vette és áldotta az eszét, hogy szürkét választott, így nem látszott meg a kávéfolt a jobb hajtókáján. Kihúzta magát; összességében megnyerő volt az öltözéke.
Csak a cipője, az átkozott fekete lábbeli!
Félig lejött a sarka, mikor leszállt a villamosról. Persze, ha óvatosan lépked, akkor ez sem látszik. Pedig már futna is, ha nem félne, hogy elveszti! Újra megnézte az időt, majd elővette a cetlit, amire a címet írtafel. Elvileg a szomszéd utca. Ismét útnak indult.
A barátjától kapta a tippet, hogy egy állami vállalat új embertkeres. Persze, mondott még mást is, amit azóta sem tudott hova tenni.
– Ne lepődj meg, ha titkolóznak az elején! – visszhangzottak fejében barátja szavai.
– Az isten szerelmére, Victor, mégis mibe rángatsz bele? – kérdezett vissza akkor.
– Mondjuk úgy, ne keress cégtáblát! De többet nem mondhatok – majd a noteszébe leírt egy telefonszámot, végül a lapot kitépte és átnyújtotta a barátjának. – Tessék, én a helyedben
adnék egy esélyt nekik.
És Charlie adott.
De mielőtt behívták interjúra, egy sor teszten kellett átesnie.
Egyik sem volt szakmai!
Orvosi vizsgálatok, fizikai és mentális állapotfelmérések, majd ideológiai és világnézeti kérdésekre kellett felelnie. Utóbbiakra levélben. Majd a végén Dr. Lewis irodájában kötött ki egy kis „elbeszélgetésre”. Charlie idegesen megvakarta az állát. Eddig még nem sok munkahelyen kellett pszichológiai tesztet kitöltenie.
Őszintén szólva, már nagyon unta a procedúrát és megfogadta, ha nem kap pár napon belül választ, más munka után néz.
De kapott!
Behívták interjúra és most itt állt egy négyemeletes bérház előtt, ami a századforduló minden múló pompájával együtt még mindig uralta az utcasarkot. Nemrég újíthatták fel, vajszínű vakolat, a földszinten kis üzletek sorakoztak, fent a sötétített üvegeken át fel-felsejlett a függönyök körvonala. Az üzletek előtt, az út két oldalán, terebélyes juharfák ágaskodtak, talán közvetlenül a háború után ültethették őket. Egészen a harmadik emeletig felértek.
Charlie körbenézett. Cégtábla sehol, épp ahogy Victor mondta. Viszont azt már elfelejtette hozzátenni, hogy se feliratot, se mást nem fog találni, ami arra utalna, hogy a 10. ügyosztály irodája előtt áll. Kérdezősködni kezdett a butikokban; persze nem tudtak semmit. Miután a harmadik üzletben is értetlenül néztek rá, mérgében összegyűrte a cetlit, amire a címet írta és a kukába
hajította. Már éppen indult volna haza, mikor egy cigarettázó, negyvenes úr megszólította.
– Mielőtt még tovább kérdezősködik feleslegesen, javaslom, próbálja meg a hátsó bejáratot!
– Elnézést, ismerem magát?
A másik elnyomta a cigarettáját és megigazította az öltönyét.
– Mondjuk úgy, én vagyok a portás. A 10. ügyosztályt keresi, nem? – majd kihasználva Charlie zavarát, folytatta. – Ha maga az új jelölt, jobban tenné, ha igyekezne! Ötre várják.
– Igen, de nem tudom, hova kell mennem. Meg tudná mondani? – majd kezet nyújtott. – Charlie White!
A másik hanyagul megrázta, de nem mutatkozott be.
– Kövessen, kérem! – szólt a háta mögé és Charlie követte.
A hátsó bejáraton át léptek az épületbe, de egy széles lift előtt két biztonsági őr megállította őket.
– Igazolványt kérek! – kezdte az egyik.
– Fiúk, muszáj ezt minden alkalommal eljátszani? – vette elő a portás a papírjait. – Csak ma vagy háromszor jártam már erre.
– Sajnálom uram, de tudja, a szabályzat… És úgy tűnik, látogatót hoz.
– Mr. White ötre jött. Nem tudja? A papírjait meg kellett volna kapnia, ugyanis mi elküldtük vagy egy hete. Ha már ragaszkodunk a hivatalos rendhez.
– Igenis tudom! – habogott a másik. – Tessék, itt az ideiglenes belépője – elővett egy kártyát és felcsíptette Charlie zakójára.
– Milyen szolgálatkészek! – vigyorodott el a portás. – Még sokra vihetik!
– Szép napot! – sziszegte az őr és kitárta a lift ajtaját.
A második emeleten elegáns vörös szőnyeg és márvány burkolat fogadta őket. Szürke alakok járták a folyosókat, néztek dolguk után, vagy épp telefonáltak. Charlie végignézett magán és konstatálta, hogy nem a helynek megfelelően öltözött.
Még további két ellenőrzés után ott találta magát egy kellemetlenül savanyú kávéval a kezében egy bársony karosszékben egy nagy tölgyfa ajtó előtt, melyen kis réztábla hirdette, hogy ez a 10/5-ös alosztály.
Megérkezett!
Várta, hogy behívják. S amennyire feszengett, remélte, hogy nem kell sokáig.
***
Az ajtó hirtelen kitárult, egy fiatal öltönyös úr állt előtte. Enyhén kopaszodott már, de valószínűtlenül fekete haja és széles mosolya valahogy elfedte ezt a kis testi hibát. Bent antik, cseresznye bútorok fogadták, az ablak két oldalán aranyszínű függönyök lógtak, előttük, középen egy vaskos art déco íróasztal állt, előtte két szék. S az íróasztal mögött, bőrfoteljében már várt rá az alosztályvezető. A klíma halkan duruzsolt, épp csak keverte a szoba levegőjét.
Épp ilyen lehet egy miniszter irodája, gondolta Charlie.
Az alosztályvezető ötvenes, kissé pocakos úr volt, kérlelhetetlen tekintettel, és kellemes, ám határozott modorral ültette le, miután kezet fogtak.
Egyikőjük sem mutatkozott be!
– Kérem, ne vegye tiszteletlenségnek – kezdte az alosztályvezető –, de számunkra nagyon fontos a diszkréció. És sajnos a szabályzatunk világosan kimondja, hogy külső személy nem ismerheti az alkalmazottaink nevét. Engem a továbbiakban nyugodtan szólíthat osztályvezető úrnak. Igaz, csupán egy alosztályt vezetek, de így egyszerűbb lesz mindkettőnknek. A kollegám pedig a jogi tanácsosom.
Amaz keresztbe tett karral támaszkodott az asztalnak.
– Hívjon csak ügyvéd úrnak, ha tetszik – tette hozzá lazán.
Az osztályvezető úr egy csomag cigarettát húzott elő zakója zsebéből.
– Nem zavarja? – kérdezte és már kezében is volt az ezüst öngyújtója.
– Nem, tessék csak! – vágta rá Charlie, mintha más választása lett volna. Csak az ügyvéd köszörülte meg a torkát. De hát, nem őt kérdezték.
– Rossz szokás! Általában nem szoktam itt az irodában rágyújtani. Az igazság az, hogy nem is szabadna, de tudja, hogy van ez! Az embernek sosincs ideje lemenni, de…
– A vágy szinte elviselhetetlen – fejezte be Charlie.
– A vágy… Valóban! – fújta ki a füstöt az osztályvezető.
– Én már öt éve leszoktam, de tudom, milyen érzés!
– Köszönöm, hogy ilyen megértő! – szólt nyájasan az osztályvezető, majd előre dőlt és hivatalos stílusban folytatta.
– A kollega úr és én már tanulmányoztuk az önéletrajzát.
Az ügyvéd folytatta.
– Szeretnénk egyeztetni az adatokat, és ha nem bánja, feltennék pár kérdést is. Puszta formalitás, de szükséges.
– Tessék csak! – dőlt hátra Charlie, mint akinek valóban nincs mit titkolnia.
Kinyitottak egy dossziét, s míg az ügyvéd nyugodtan olvasta az adatait, az osztályvezető némán figyelt.
– Charlie J. White, született nyolcvanhat, május tizedikén. Anyja neve Mrs. Jacob White, született: Jane Godbold. A gazdasági szakközépiskola után közgazdasági egyetemre ment. Nem volt évfolyamelső, de végig jól tanult. Jó minősítésű diploma közgazdaságtanból. Utána posztgraduális képzésen megcsinálta a mérlegképes könyvelő szakot is. Eddig két munkahelye volt, Lewis and Co. Ltd. és az EdEx Inc. Végig könyvelőként dolgozott. Közben megházasodott, de fél évvel ezelőtt elvált és három hónapja munkanélküli. Gyermeke nincs. Jók az adatai? Kíván esetleg valamit még hozzátenni?
– Nem, az adatok pontosak.
Az osztályvezető lassan kifújta a füstöt.
– Megkérdezhetem, hogy miért hagyta ott az utolsó munkahelyét?
Charlie várta ezt a kérdést, és bár ezerszer begyakorolta a választ most mégis feszengett.
– Nem akartam utolsó tisztként maradni egy süllyedő hajón. A válság, tudják. Minden héten leépítések voltak, csak idő kérdése volt, mikor kerülök sorra.
– Hát, legalább elébe ment – biccentett feléje az ügyvéd.
– Viszont azóta is munkanélküli! – zárta rövidre az osztályvezető. – Mr. White, maga intelligens ember, úgyhogy őszinte leszek, és nem tagadom, amit már nyilvánvalóan tud. Ez az alosztály hivatalosan nem is létezik. Úgy is mondhatnánk, egy nem létező helyen, mi most egy meg sem történt beszélgetést
folytatunk, aminek tartalma négy fal között kell, hogy maradjon! – majd kollegájára nézett. – Ügyvéd úr!
Amaz felvett egy másik aktát az asztalról.
– A mentális teszt és az orvosi vélemény alapján ön az egyik alkalmas jelölt a feladatra. Gratulálok! Nem sokan érnek el nyolcvanöt százalékot.
Charlie idegesen megvakarta az állát.
– Hát, amilyen kérdéseket tettek fel, és amilyen válaszokat adtam, csodálom, hogy egyáltalán behívtak!
– Ne becsülje le magát! – veregette hátba az ügyvéd.
Az osztályvezető folytatta.
– Mr. White, mennyire követi maga a híreket?
– Inkább csak átlapozom őket a neten. Néha megnézem a híradót. De nem vagyok egy „nagy tévés”.
– Díjazom az őszinteségét! Tudja, mi volt mostanában a vezető hír?
Mr. White megkönnyebbülten sóhajtott. Ezt még ő is tudta.
– Két hete csak azt szajkózza a sajtó, hogy mennyit csökkent a bűnözés. Tele vannak vele a hírportálok, mintha még a híradóban is hallottam volna róla. Csak három óriásplakát hirdette idefele jövet, hogy egész Európa a mi példánkat akarja követni. Azt hiszem, tavaly is hasonló volt a hisztéria, mikor azt a
gyújtogatót végül elkapták.
– Pontosan! – vágta rá az osztályvezető. – Úgy látom, jó munkát végeztünk, kollega! – nézett az ügyvédre. – Még Mr. White is milyen tájékozott!
Az ügyvéd vette át a szót.
– Ha pusztán a tényeket nézzük: csak tavaly tizenöt százalékkal nőtt a felderített esetek száma. Ebben az alosztálynak nem kevés munkája fekszik. Alapításunk óta mintegy hetven százalékkal csökkent az erőszakos bűncselekmények száma, de van, ami még ennél is fontosabb! A közbizalom; a legújabb felmérések szerint az emberek negyven százalékkal jobban bíznak a hatóságokban, mint öt éve.
– Tudja, ez mit jelent, Mr. White? – verte le a hamut a cigaretta végéről az osztályvezető. – Az emberek újra ki mernek menni az utcára sötétedés után. A söpredék meg kétszer is meggondolja, hogy kire fog kést vagy rángat be egy sötét sikátorba. Még a dílerek is lassanként eltűnnek az utcáról. Szép munkát
végeztünk, nemde?
Nem várta meg a feleletet.
– Persze, ez nem mind fedi a valóságot. Olykor nem árt kicsit „kozmetikázni” az adatokon. Kutatások kimutatták, hogy már maga a közbizalom növekedése is visszaveti a bűnözést. Az emberek bíznak a hatóságokban és ez visszatartja a bűnözőket is. Sajnos, ez a bizalom törékeny, nem fér bele egy-egy nagy port kavart, súlyos ügy, ami felderítetlen marad, mert az emberek elégtételt követelnek. Tud követni, Mr. White?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent világosan értek. Tulajdonképpen mi az önök munkája?
– Mr. White, mi nem vagyunk nyomozóhatóság. Mi az emberekkel foglalkozunk, pontosabban a közbizalommal. S magát sem közgazdászként alkalmaznánk.
– Azt hiszem, elvesztettem a fonalat.
De az osztályvezető nem zavartatta magát.
– Van egy mottónk itt a cégnél: Mindennek, amit tudunk vagy tudni vélünk, csak mások tudásának vagy tudatlanságának tükrében van értelme.
Majd közelebb hajolt.
– Nem engedhetjük meg, hogy felderítetlen maradjon egy súlyos eset, ha már hetek óta csámcsog rajta a sajtó. Sajnos, mind emberek vagyunk, mi is, a nyomozók is, és a képességeinknek, bármennyire is feszegetjük, maradnak határai. Minden évben van öt-hat nagy port kavart ügy, ahol több hétnyi megfeszített munka sem hoz eredményt. Egyszerűen nem találják a tettest.
S ekkor jövünk mi! Megszervezzük a tökéletes elfogást. Médiával, speciális rendőri egységgel, büszkén nyilatkozó illetékesekkel, kitüntetésekkel, egyebekkel… Gondoljon rám úgy, mint egy színházi rendezőre. Szólok a „kellékesnek”, lesz nyom, fegyver, bizonyítékok tetszés szerint. A probléma csak
az emberi tényezővel van. Egy fantomot mégsem lehet lecsukni! Néha az ártatlanok viselik mások bűneit. Így végül valakinek el kell vállalnia a főszerepet ebben a darabban. Persze, mi sem vagyunk hálátlanok az efféle szolgálatokért!
Charlie szeme elkerekedett, mintha rosszul hallott volna valamit.
– Elnézést, azt hiszem, nem értettem jól! Hogy kit keresnekmaguk?
– Önkénteseket, Mr. White! – gyújtott rá az osztályvezető egy borzalmasan édeskés, mentolos cigarettára. – Olyan embereket, akik, ha kell, hajlandóak áldozatot hozni a hazájukért. Nevezzük őket „hivatásos” elkövetőknek. Számtalan ügyfelünk van, akik közül minden évben véletlenszerűen választunk ki párat, hogy viseljék egy-egy megoldatlan bűntett minden terhét.
– Vagyis menjenek börtönbe valaki más helyett?!
– Így is mondhatjuk. Azon ügyfeleinkre, akiket nem választunk ki, mi leginkább „rejtett tettesként” hivatkozunk és tisztes havi bért fizetünk nekik cserébe a szolgáltatásaikért. Minden ügyfelünk két évig vállal megbízatást.
– Vagy ameddig a tárgyalás és a börtön tart – vetette oda hanyagul Charlie.
– Mindennek megvan a maga kockázata, Mr. White! – majd hátradőlt és szívott egyet a cigarettájából. – Mondja, nem akar valamit tenni a hazájáért?
A mentolos cigarettafüst émelyítő fátylat vont Charlie dermedt alakja köré. Hinni sem akart a fülének. Lehet, hogy megártott az a kávé?
Egy pillanatra becsukta a szemét, s valahol mélyen azt remélte, hogy mikor kinyitja, talán minden és mindenki eltűnik és ő újra a kényelmes kis első emeleti garzonban találja magát.
Nem így lett!
– Jól van? – szorította meg a vállát az ügyvéd. – Ne hozassak egy pohár vizet?
White egy pillanatig üveges szemmel bámult rá, majd olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék szinte kirepült alóla.
– Na, nem! Mégis, hogy képzelik?! Én egy mezei könyvelő vagyok, nem a kerület mártírja! Egy szürke kis senki, de szeretek így élni és így is kívánok megöregedni! Egyáltalán van olyan idióta, aki ezt elvállalja?
– Van! Derék, önfeláldozó emberek – tette hozzá szenvtelenül az osztályvezető úr, miközben rápillantott az órájára.
Charlie remegő kézzel megfogta a szék támláját, majd előrehajolt, hogy biztosan jól értsék.
– Rendben, felőlem legyenek! De mi van, ha én most nemet mondok?
– Akkor mi nem is találkoztunk! – vett egy nagy levegőt az ügyvéd úr. – A portás majd kikíséri.
– Helyes! – heveskedett Charlie. – A viszontlátásra! – mondta és remélte, hogy soha nem látja viszont őket.
Majd kissé megrogyva, óvatos léptekkel, ahogy tudott, az ajtó felé indult, de az osztályvezető dohánytól rekedtes hangja megállította.
– És ha azt mondom, ötezer eurós havi bért ajánlanánk, amit akkor is megkap, ha igénybe sem vesszük a szolgáltatásait? Átlagosan minden ötödik ügyfelünktől kérünk csak valamit.
Én a maga helyében megfontolnám a dolgot!
Charlie már nyúlt a kilincsért, de az hirtelen nagyon távolinak tűnt, mintha még az ajtó is marasztalná.
– Ötből egy, Mr. White! – lépett oda hozzá az ügyvéd. – Tudjuk, hogy tanult valószínűségszámítást. Pontosan nyolcvan százalék az esélye annak, hogy soha semmit nem kérünk magától, de a havi ötezer eurót így is, úgy is folyósítjuk két évig, ameddig a megbízatása szól. Aztán elválnak útjaink és ön szabad mindenfajta kötelezettség nélkül, hacsak másképp nem dönt!
White még tétovázott pár pillanatig, végül mégis megfordult.
– Tessék csak! – kínálta hellyel az ügyvéd, amit Charlie el is fogadott.
– Jól van, végighallgatom, azzal még nem vesztek semmit!
– Bölcs döntés! – rázta le a hamut cigarettája végéről az osztályvezető. – Nézze, őszinte leszek! Ismerjük, jobban, mint hinné! Pontosan tudjuk, milyen terhei vannak. Egy bedőlt lakáshitel, egy félrement házasság, és egy soha meg nem valósított karrier ígérete. Az évek pedig peregnek, Mr. White! Mondja, tényleg nem akar valami fontosnak a részese lenni? Tenni valamit a közjóért. Még ha valószínűleg csak annyi lesz a munkája, hogy két éven át felveszi a fizetését és egy fedőcégnél
napi pár órában adnak magának valami nevetséges feladatot. De ha csak a pénz felől közelíti meg. Ötezer eurós fizetés! Nem ilyen karrierre vágyott?
– Na, de milyen áron? És mégis kik maguk? Egyáltalán komolyan beszélnek? Az egész ügyosztály elvileg nem is létezik. Mibe rángatnak bele?
– Az árat tudja! Mondja, úgy nézünk mi ki, mint akik a levegőbe beszélnek? Nem maga lenne az első önkéntesünk. Csak hogy tisztán lásson: Nem nekünk van szükségünk magára, hanem pont fordítva!
Az ügyvéd egész közel hajolt hozzá.
– Gondolja meg, élete nagy lehetősége, és ha mégis önt választanák ki, a bíró a legenyhébb büntetést adná.
– A legenyhébbet? – vágott közbe Charlie. – Mégis, hogy érti ezt? Miután a nyakamba varrnak egy gyújtogatást vagy egy gyilkosságot?
Az osztályvezető felelt.
– A bírák is a rendszer részét képzik, ugyanúgy a rendőrség és az ügyészség is. Nézze, nekünk nem az a lényeg, hogy az illető meddig ül, hanem a nyilvánosság. Az a bizonyos három nap, ameddig a csoda tart. Akkor tudunk példát statuálni, a médiát irányítani, népszerűsíteni a bűnüldöző szerveket, növelni a közbizalmat stb., stb… Röviden; ekkor tudjuk az embereket megfogni.
Az ügyvéd leült vele szemben az asztalra és a szemébe nézett.
– És ebben az esetben harmincezer euró járna a szabadulás után és egy új személyazonosság, továbbá minden börtönben eltöltött év után további tízezer euró. Minderről részletesen tájékozódhat a szerződésből, amit most felkínálunk önnek. De miért is beszélnék valamiről, aminek húsz százalék esélye van csak… Ugyan már! – veregette meg a vállát. – Barátok közt azt mondanám: ingyen pénz!
– Na és ha megvan a valódi tettes? Vallomást tesz és kiderül, hogy semmi közöm sincs az egészhez.
Az osztályvezető kecsesnek egyáltalán nem mondható mozdulatokkal gyújtott rá a második cigarettájára.
– Nos, ez esetben is maga jár jobban! Ha érti, mire gondolok – csapta le az öngyújtót az asztalra.
Nagyot koppant, akár a felismerés Charlie fejében. Itt csak egy elkövető lehet, mégpedig, akit ők választanak. Mindegy, mi történik a másikkal, a lényeg, hogy a folyamat már elindult. S félúton nincs kiszállás!
A torkát köszörülte, levegőt is alig kapott. Megtörölte a homlokát. Ő csak egy állásért jött, erre tessék. Nyakig merült valamilyen állami titokban, a meg sem történt dolgok világában. Persze úgy is nézhetné, hogy nincs mit vesztenie. Vagyis nem sokat. Ugyan, ki várja otthon? Senki! Csak az adósságok és a cél nélküli élet.
Pillanatnyi zavarát kihasználva, az ügyvéd a széfhez lépett és kivett belőle két dossziét és ötezer eurót. Egy egész havi fizetést! Majd eléje helyezte a papírokkal együtt.
– Tessék, talán segít a döntésben! Olvassa csak végig, két példányban nyomtattunk ki mindent. A baloldalon találja a valós dokumentumokat, a jobbon a fedőcég papírjait. Nyilván a felkínált összegnek ott csak a töredéke szerepelhet, és maga csak „egyszerű könyvelő” lenne a Tanuris Inc.-nél, havi ezer eurós fizetéssel. A fennmaradó összeget utaljuk egy olyan számlára, amit soha senki nem fog ellenőrizni.
– Nézze át a papírokat, kérem! – tette hozzá az osztályvezető kissé unottan.
Charlie már nyúlt is értük, de az rácsapott a lapokra.
– Egy valamit tisztázzunk! Ez egyszeri ajánlat. Nincs idő mérlegelni, nem aludhat rá pár napot, ahogy mondani szokás. Most gondolja végig és vagy aláírja, vagy elköszönünk egymástól, és mehet vissza a szürke kis életébe! Felfogta, hogy mit kérünk magától?
– Igen, azt hiszem, világos minden! – fújta ki a levegőt Charlie.
– Helyes!
S míg az osztályvezető úr rágyújtott még egy szálra abból a szörnyen büdös mentolos cigarettából, Charlie végiglapozta a dokumentumokat. Hanyagul, inkább csak átfutotta őket, itt úgyis minden a kisbetűs részhez tartozik.
Neki pedig nagyon nem kellene itt lennie.
De mit csináljon? Ide tettek elé ötezer eurót, amit mostantól minden hónapban meg fog kapni két éven keresztül, még ha a füle botját sem mozgatja. Ötezer euró, még a számláján sem volt soha ennyi pénz, ami most a mellényzsebébe vándorolhat perceken belül. Ötezer euró, kétszer megvehetné belőle azt a használt kocsit, amit három hete kinézett magának. Ötezer euró, minden hónapban ezret utalhatna a szüleinek. Hiába mondják, hogy nem számít nekik, mennyit keres, belül mindig is érezte, hogy nem így van. Végre büszkék lennének rá, hogy az egy szem fiuknak milyen jó állása van. Ötezer euró, és még
az sem biztos, hogy őt választják. Mit is mondott az a piperkőc? Húsz százalék az esélye? Ugyan már!
S amúgy is, most már túl sokat tud.
Végül aláírta, meggyőzte magát és olyan mindegy volt, hogy van-e más választása vagy sem.
Az ügyvéd mosolygott, míg az osztályvezető is elégedetten bólintott és végre elnyomta a csikket.
A papírok visszakerültek a széfbe, Charlie pedig zsebre vágta a pénzt, majd a fedőcége szerződését berakta az aktatáskájába.
Mostantól ő a legjobban fizetett „könyvelő” az ismerősei közül.
A fenyegető légkör is oldódott lassan, már-már kellemes csevegéssé szelídült a kellemetlenül indult megbeszélés.
S Charlie már azt sem vette észre, mikor leendő főnöke ismét rágyújtott.
– Tudja, egy valamit nem értek – kezdte nyugodtan. – Azt mondták, ha netán valakitől kérnek valamit egy ügy kapcsán; igen azt hiszem így fogalmaztak… szóval egy leendő kollegámtól. Akkor mégis honnan szereznek tanúkat?
– Erre is megvannak az embereink – mosolygott az ügyvéd úr – Nálunk mindenre lehet jelentkezni. És jelentkeznek is, akárcsak a maga barátja.
– Talán nekem is tanúnak kellett volna jelentkeznem!
– Akkor a 10/8-as alosztályhoz kellett volna fordulnia – fújta ki a füstöt kedélyesen Charlie új főnöke.
– Nem járna jól vele! – tette hozzá nevetve újdonsült kollegája. – Nehezebb munka. Egyrészt, csak fele annyit fizet, mint az ön munkaköre, másrészt, szinte biztos, hogy tanúskodnia kellene az évek során többször is. Nem olyan könnyű az, higgye el! Szemben a maga dolgával, ahol az alkalmazottak nagy része csupán havi néhány órát áldoz az életéből cserébe a pénzért, amit szinte ingyen kap. A maradék pedig… Nos, ezért fontosabb az ön pozíciója. Mert lehetséges, hogy egyszer nagy szolgálatot tehet az országnak. Mi pedig az áldozatkészséget többre becsüljük a hamis tanúzásnál.
Végül az osztályvezető felállt.
– Talán két év múlva térjünk erre vissza, Mr. White! – nyújtott kezet. – Öröm volt megismerni önt!
Kezet ráztak, majd az ügyvéd, arcán szinte letörölhetetlen vigyorral, szinte kitessékelte az irodából. Még valami ostoba viccet is megengedett magának, Mr. White pedig egy röpke nevetés és egy szoros kézfogás után ott találta magát a folyosón, ahol már várt rá a portás és a tudat, hogy mibe is keveredett.
***
Az ügyvéd becsukta az ajtót, sarkon fordult és kérdőn nézett főnökére.
– Fantasztikus! – dőlt hátra komótosan az osztályvezető. – Tudja, kétségeim voltak, miközben Mr. White aktáit olvastam, de így élőben… Egészen lenyűgöző! Kitűnő munkát végzett, kollega úr!
Amaz értetlenséggel vegyes büszkeségét egy halvány mosoly mögé rejtette, nem túl meggyőzően. Az osztályvezető lassan kifújta a füstöt, és a cigarettát két ujjával az arca elé emelte, mintha ki akarna olvasni valamit a parázsló dohányból.
Majd egy nyugodt mozdulattal elnyomta a csikket.
– Ugyan már, hisz’ tudja, itt bent sosem gyújtok rá. Még engem is zavar, ha zárt térben dohányoznak. Érdekes, hogy őt nem, pedig öt éve leszokott. Az arcába is fújhattam volna a füstöt!
Az ügyvéd próbálta felvenni a fonalat, nem sok sikerrel.
– Nos, igen, az világosan kiderül a pszichológus által küldött anyagból…
– Hagyjuk azt a tesztet! – vágott közbe a főnöke. – Látta a cipőjét? Kopott az orra, már lifeg a sarka, de legalább jól illett a foltos zakójához. Ennek az embernek két éven belül egy lakás ára ott lesz a számláján, de ő még akkor is ebben az elnyűtt cipőben fog járni. Na, nyissunk ablakot – pattant fel –, megfulladok!
***
Charlie-t ugyanaz az ember kísérte ki, aki bevezette.
– Gratulálok! Úgy hallom, megfogta az Isten lábát! – lapogatta meg a vállát a portás.
Mr. White lehetetlenül érezte magát. Valódi papírok nélkül, kiszolgáltatottan, mégis kötelességtudóan követte kéretlen vezetőjét át a hosszú folyosókon, ki egy nem létező intézményből, aminek nem létező alkalmazottja lett.
Viszont az összeg nagyon is létezett! Ott lapult a zsebében egy egész havi bére, mint soha annak előtte. Végre volt valaki, valami nemes ügy szolgája, nem pedig egy a sok közül! És ez a tudat valahogy cseppenként egyre jobb kedvre derítette, miközben hazafelé zötykölődött a hepehupás ócska síneken, ócska alakok közt, egy kopott, sárga villamoson.
***
Mr. White ott állt az ablak előtt a félhomályban. Most már úgysem lenne érdemes villanyt gyújtani. Körötte minden patyolat tisztán ragyogott, a levegőben olcsó mosogatószer szaga terjengett, gyermekkorának bús illata. Már mindent elrendezett. Jól esett volna egy cigaretta! Kár, hogy majd hét éve leszokott róla.
Így a második kávé után egyebet nem tehetett, mint csendben várta, míg rátörik az ajtót. Reggel kapta a telefont a pontos utasításokkal és pár mondatnyi szöveggel, amit el kell majd mondania, ha végül elviszik. A részletes vallomása már ott várt rá a fogdában, neki csak alá kellett írni, majd megtanulni, hogy pontosan mit is tett.
– Legalább volt két jó évem! – dörmögte a bajsza alatt. – Azért mondhatták volna, hogy sajnáljuk!
Persze ő nem felejtette el mondani, mikor felhívta a szüleit. Az anyja sírt, mikor megtudta, mivel vádolják, az apja mélyen hallgatott. Most már ő sem tudott mást, és a beletörődés valahogy felemésztette a könnyeit. Kint már hallotta a dobogó lépteket. A nevét kiáltották, s még azt sem várták meg, míg ajtót nyit. Betörték, a földre teperték és megbilincselték. Pontosan úgy,ahogy azt előre közölték vele.
Így lett ő, Charlie White, egy tizenhét éves lány megrontója és gyilkosa!
Lekísérték a rabszállítóhoz, kétoldalt rendőrkordon, köröttük a gyalázkodó, köpködő tömeg, akik hogy, hogy nem, már azelőtt tudták, hol lakik, mielőtt elfogták volna.
Milyen „furcsa” egybeesések vannak. Nyomott el magában egy keserű mosolyt. Közben próbálta azt az egyre nyugtalanítóbb érzést elfojtani, hogy neki igenis köze van a lány halálához.
Pedig majdnem letelt a két év, csak három hónap hiányzott, a pénz majd megvárja ott a számlán, míg szabadul. Majdnem összejött egy kis házra való, már ki is nézte, hogy melyiket venné meg itt a város határában. Majdnem összejött azzal a pincérnővel, aki a minap olyan kedvesen mosolygott rá. Majdnem… Nyugtató gondolat akadt vagy ezer.
Az a baj, egyik sem használt.
Elhaladt a csőcselék előtt. A vérét akarták és csak a rendőrkordon tartotta vissza őket a lincseléstől. Háttérben már nyilatkozott a főkapitány a sajtónak és róla is készítettek pár jól sikerült fotót, miközben bedugták a rabszállítóba.
A kamerák pedig folyamatosan forogtak, a lencsék szinte itták a legújabb szenzációt.
Ám ez a furcsa érzés csak nem hagyta nyugodni. Pedig neki kellene a legjobban tudnia, sőt éreznie, hogy mi az igazság. És mégis! Még csak védekezni sem próbált, nem is mondott semmit. Ugyan ki fenyegette meg, hallgasson? Ő csak egy ócska színész, nem? Valami ócska komédiában, akire valahogy ráragadt a szerep.
A rabszállító lassan kidöcögött a körútra. Az egyik rendőr, mintha megérzett volna valamit, a visszapillantó tükrön át rápillantott a rabra. S tekintetük találkozott.
– Most mit van úgy oda? Ne mondja, hogy meglepődött! – bökte oda hanyagul és hátra sem fordult. – Maga balek, életfogytiglanit fog kapni! Nem tudom, mennyit ígértek magának, de egy centet sem fog látni belőle! A börtönben fog megrohadni! Íme, a bűnbánó gyilkos: egy szerencsétlen mártír! Persze nem csak a maga munkája ocsmány! Én szedem össze az ilyen alakokat. S tudja, mit mondok? Már unom!
De Charlie-t ez már nem érdekelte. Végső mentsvárként csak egy valami állt még benne, miközben élete csendben összedőlt.
Ha a bűn létezik, talán a bűntudatot is viselnie kell valakinek. Végül vállat vont a dolog felett, s a konvojt elnyelte a délutáni csúcsforgalom.