Nem öntöttem én nagy harangot; a hangot
kiengedtem és nem temettem a bronzba,
szétszórt hangjegyeknek nem lett zengő szobra.
Csak álltam férfiként, nem szóltam, csak ennyit:
Legyen hát, falja fel a csend valamennyit!
De a messze szaladt hangok már rám várnak,
tagadván értelmét az ember szavának.
Összebújt szólamok új hazát találtak,
kedves, apró tárgyak élén elém álltak.
Nyelvemnek fogakból száraz sírt faragtam,
rágott az ígéret, mit meg sem fogadtam.
Vitéz vággyal védtem magam egyre-másra,
kicsorbult kardomat emeltem csapásra.
Lázas testem végül feladta a harcot.
És láttam, peregnek már rólam a rangok,
és láttam, hogy csengők csupán a harangok,
és láttam a törött pohár régi fényét,
minek a ragasztó mentette meg lényét.
Hamis szimfóniát írt a sok porcelán,
kacagott a csorba bögrék serege rám,
és már hallottam a szépségét a zajnak,
és már hallottam az imáját a rabnak.
Éreztem ízét száz bársony léptű csóknak,
és hogy zárt cellámba lassan belopóznak.
Savanyú nyelvemen édes lett az ének,
és bár hamis, benne régi rendben élek.
Kecses varjú lettem, boldog károgással.
