Még csendben lépdel (közülünk való),
ki a ráomló fénytől sápatag.
Vajúdik ajka, de perdül a szó.
Biccentünk neki, mert mégis marad.
Még puha nyelvről fakad az áldás
és vígan égnek ünnepi fények,
de leomlik bennünk minden gátlás,
míg köröznek szétszórt semmiségek.
Igékkel perzseli a tettvágyat,
mint jó vezér, a seregnek bókol;
majd birtokára terel jobbágynak,
ki most sír, nevet, hódít és hódol.
Nézem, mint vési lassan az embert
tömeggé a szónok – a jó szobrász.
Végül a taps megszüli a mestert.
Az értelem most már súlyos poggyász.
Rontást hoz a sok üres tekintet,
míg elvetett titkait keressük.
Gyöngy veri homlokát; forr az ihlet
és mi magunkat hozzá neveljük.
Elég! Kifordulok a teremből,
mely lassan kifordít és megkíván.
Utánam goromba utálat dől.
Mindegy! Leszek a „hűtlen tanítvány”.
Feszít a szó: Mit keresek én itt?
A szobámból egy pesti albérlet
kitelne. Ezen csak ront, nem szépít,
hogy „pont nekem szól” ez a merénylet.
Megyek, mintha jól esne a séta.
Hiába! Gyáva vagyok, nem vagány;
ki látja a bűnt, de tenni vézna
és halk szavát altatja a magány.
(Fél-boldog nép, mely vakhitét védi,
ma-holnap rongyokban fog megtérni.)
