Ablakodat a bús hajnal
sápadt pírja tárva-nyitva
találja. Bent sűrű zaccal
főtt a kávé. Teste ében
fátyla tiszta, játszva issza
fel az álmot. Állsz a fényben,
kint egy rozsdás vadgesztenye
árva, ritka, fáradt íja
int feléd, hogy tartsál vele.
Intesz vissza a bögréddel;
(tréfás kényszer) mélán nézel
kezedben a forró lével.
Közben a fa nászra kél a
rég várt széllel, és láng fészkel
tagjain, míg reng árnyéka.
Kedveskedtek zsíros rögök
néhány évvel, és lágy fénnyel
az ég. Pedig az ősz örök!
Tél, tavasz, nyár éppúgy telnek,
(simulnak csak) kiút annak
van csak, kit a tudat ment meg.
Nézd az égő gesztenyét meg!
Így-úgy van csak, kigyulladva
áll, de része földnek, égnek.
Az évszakok enyhülésül
ritmust adnak, így suhanhat
az öröklét tudat nélkül…
Megosztás:
