A gyermek, bár lefektették,
a párnáján csak egy vendég.
Anyja hangja messze lebbent,
így egy kicsit összerezzent,
mint akit a dér cirógat,
közben mintha maró sókat
oldanának pőre lelkén
eme odvas, cserzett estén.
Így hagyták itt mese-űző
vaksötétben, hol nincs tűzkő,
csak az ajtón egy kis fénycsík.
Körben az éj árkot mélyít…
Mégis mennyre néző ablak
annak, kit a csend nem altat.
Ámde pattan egy kapcsoló,
és szétfoszlik a zajfogó.
Paplan alatt fekszik lesben,
mert jól tudja, hogy e csendben
még minden hang megfoganhat.
Nyugodtan így meg nem halhat.
Az apját a nappaliban
(ha enged a napi iram)
nem tartja meg a két logó
a pólón. Kell a kapcsoló!
Csatornák közt megy a séta,
mobilon edz tíz atléta,
hogy valami duruzsoljon,
egy gondűző, dörgő ostrom,
amit vívnak majd nélküle.
Mintha sót nyelt volna füle,
szomjazza a zajt, mely napját
falta, erre így rácsapták
az estét. Ott pedig ritka,
de őszinte szóra hívta
saját maga. Ez ijesztő,
ennél jobb társ a képernyő!
Az sem baj, hogy velőt mérgez,
mert csak szaval és nem kérdez…
Zajcseppekből csendes harmat
száll fejére, így elalhat.
