„Celsae graviore casu
decidunt turres…” – Horatius
Vannak helyek, hol túl falánk
az idő és minden eszme
hunyni vágyó kis gyertyaláng.
Róma talán példa erre!
Akad itt még „némi pátosz”,
sok graffiti, szeméthalom…
Olyan nyugodt ez a káosz
és oly sodró a nyugalom!
Pedig itt már rég szomjazó
aszfalt nyalja a tereket;
nem maradtak, csak ballagó
kövek; vonul a gyászmenet.
A fórumok nyílt mellkasok,
fölöttük a heggyé mállott
Palatinus képe sajog;
a sok holt ív szája tátott…
Füves gödör lett a Circus,
ahol új kor lova nyerít,
ha fékez egy tömött kisbusz.
A csend asztalt sosem terít!
Mégis, ha az alkony lázad,
bús arany vért szürcsöl Róma,
és hét dombján minden század
csak egy újabb nyűtt paróka.
Mert Róma egy örök oszlop,
az ideák egét tartja!
Ugattak bár jöttment korcsok,
járt a csákány bolond tapsra…
Mind hiába! Hátát tartja
a város. Nem kalkulálja,
hány font bronz egy kövér marha.
Így szép hősi hanyatlása.
Míg ápolja fáradt alkony
e keleti széltől beteg
testet, új szó kel a lanton,
nem nyugszanak a mart sebek.
Támasztják az árnyak egymást,
Róma áll, mint ódon óra,
hidd el, mit a szemed nem lát:
Még jár mindkét mutatója!
