Savanyú tócsák jegén
futnak fekete napok.
Lent ülnek rőt levelek,
hallgatag őszi rabok.
Üveg nő az ágakra,
új erő kél a fában,
és végül dobja terhét
sok apró robbanásban.
Hamar sátrat bont az éj,
dér kerül a sebekre.
Felsózza a vidéket
a hajnal kárörvendve.
Csizma rúgja az avart,
értő szempár válogat.
Erdész járja a határt,
felméri a károkat.
Lám, főt hajt a jég előtt
a természet!- így zihál
és átkot old magában,
míg reng egy deres szakáll.
Csak állnak a fák sorban,
barnán szabott rengeteg,
mint vak magányra ítélt
nagykabátos emberek.
A kezemben kacorkés
és én keresztet vetek,
hogy vágni küldjek tisztes,
fagytól kínzott törzseket.
De két kezem vezetik,
az égé az akarat.
Silány áldás az enyém,
kit nem ér az megmarad.
Engem is áldott az ég!
Már csak gyűröm napjaim,
mert bár törzsem meghagyta,
szélnek adta ágaim.
És az ág könnyen törik,
én tudom, mert hallgat rég,
a viráglepel alatt
két sötét deszka-hajlék.
Számból kikoptak rég az
imák; dolgomat teszem.
Jobb is, ha nem zavarom
Istent feleslegesen.