(Egy tengerész vallomása)
Megízlelt a kék úr; egy viharvert
estén rám harapott, és mint egy magot
kiköpött. Lenézve az áldozatot!
Korhadt rönk lettem, mely pár napot nyert,
míg deszkákra szelte a hajómat.
Pedig már húzták értem a harangot!
Most körbe állnak, mint vásári barmot.
Csodálnak. Mondják: Egy angyal óvhat!
Ostobák mind! Lelkük a parton ver
gyökeret; nem értik a vizek rendjét.
Ő és én, most gyilkoljuk egymás csendjét,
hallgatással, mint két zord vénember.
Míg só-rögöt bont vállamon a szél
bámulom láncra fűzött hullámait.
Bújsz az öbölbe, te elhagyott ladik?
Csorog a rozsda rólad, mint a vér.
Pedig kellenek a riadt szelek
és kell a víz fölé nyújtózó fenyő
ágairól csurgó borostyán-eső.
Kellenek a kőre mart sebhelyek!
És az összevert ég, hogyha kékül,
míg a parton térdre rogynak víz-hegyek.
Mert szent a düh, mitől a csónak remeg.
Úr magától nem úr, szolgák nélkül.
És én féltem őt pogány hitemmel,
mert a bárka, mely két ég között reked
egy kéretlen titkot csak megsúg neked,
hogy asszonykönnytől lett sós a tenger.
Megízlelt a kék úr és kivetett!
Barát neki nem kell, úgy semmit érek,
és túl lágy lenne testem ellenfélnek.
De visszavár, ki lelkemből evett!