Gyötrő tavasz
Konok bazalt fellegek kaptatnak az égen,
alant a föld mégis az aszálynak hódol.
Nyárrá vénült a tavasz, nem olyan, mint régen.
Esőkről lódít, és holt szirmokból jósol.
Lázas magányán tűnődik a kies utca,
nyomasztja a veszni vágyó esők képe.
Csend szövi napjaink és van, aki azt súgja
(mert már fáj a térde) Vállaljuk el végre!
Siheder, kit kábít a gondtalanság íze,
hagyja, hogy a kor így baktasson felette.
Nincs már olyan, ki érett fejjel szállna vízre,
a rettegőknek lett erénye és terve!
Most látszólag mindenki mások terhét hordja,
bent az ember mégis egy kicsit Pilátus.
Talán víz a bűnt, tétlenség a tüzet oltja?
Csend van. Hát így telik mifelénk a május!
Nyárrá vénült a tavasz, hámlanak a rügyek.
Eget, földet egy kór sújt, ez így arányos,
és néha áldozni hívnak a közös ügyek,
vagy önző tornyokká esik szét a város.
A vad harang
Tort ül a kétség! Hallgat a város, hallgat az utca,
éhes a nadrágzseb de soványan hallgat a buksza.
Kordonon innen déli harang bút húz fel az égre;
irgalomért így nyúzza, ha nem jut húsra, kenyérre.
