Az utolsó pogány


Fehér Opel Kadett állt meg a Zrínyi út 10. előtt. Ám a kellemes késő nyári napot beárnyékolta az autó két utasának gondterhelt arca.

– Hát legalább már tudjuk, miért voltak a rosszullétek – szólt
Horváth Zoltán, az ötvenes úr, majd korának minden eleganciájával elővette ezüst cigaretta tartóját és megkínálta a lányát.
Feleslegesen.
A lány egy kézlegyintéssel visszautasította, majd megtörölte könnyes szemeit. A sminkje elmosódott.
Elnyomott magában egy átkot és egyből a retiküljéért nyúlt. A cipzár álmosan nyílt szét; titkos mélység ásított rá az izgága kezekre, amelyek sehogy sem találták azt az átkozott sminkkészletet. A nő egyre vadabbul kapkodott, már a sírás kerülgette, mikor az apja átölelte.

– Hé, minden rendben, kicsim!
Ez hatott. A lány megnyugodott kissé, kihúzta magát és vett egy nagy levegőt.

– Mi lesz most, apa?

– Nem tudom, Klára.
Horváth Zoltán egy csomag zsebkendőt vett elő, és lánya most nem tiltakozott. Kifújta az orrát és megtörölte a szemeit. S már nem törődött a sminkkel.

– Gondoskodnunk kell rólad!

– Magatokról gondoskodjatok, Klára! – vágta rá Horváth Zoltán. – Én elvagyok egyedül is.

– Apa, nem hallottad az orvost? Jövő héten el kell kezdeni a kezelést.

– Lehet, hogy már most túl késő…

– Na, ezt most fejezd be! – teremtette le apját a lánya. – Nem akarom hallani! Igenis meggyógyulsz! De ehhez be kell feküdnöd a kórházba!

– Majd bejárok itthonról.

– És mégis, hogy képzeled? Apa, lehet, hogy az ágyból kikelni sem lesz erőd!

– Ezt még nem tudhatjuk – tette hozzá Zoltán. – Valaki egészen jól viseli.
De a lánya tovább erőlködött.

– Én nem bízlak téged a városi kórházra, az egyszer biztos! Ha kell, Pestig megyünk, vagy Bécsig. Nem fogsz tudni itthonról bejárni, ez nem egy munkahely! Hogy fogsz gondoskodni a házról, a kertről, és ki intézi majd a papírügyeidet? Nézd, mi szívesen elvállaljuk a párommal! Kötünk egy eltartási szerződést, mi leszünk a hivatalos meghatalmazottjaid. Holnap megírom a papírokat. Nem hagyjuk, hogy…
De ezt már Zoltán nem hallgatta végig; kiszállt a kocsiból.

– És Bercivel mi lesz?

– Tessék?!

– A kutyámról elfeledkeztél! – fejtette ki Zoltán. – Viszlát, Klára, majd beszélünk! – s ezzel becsapta maga után az ajtót.

Talán jobb is, így nem hallotta, ahogy Klára sűrű átkok közepette elindítja a motort. Csikorogtak a kerekek; a lány minden dühét kitöltötte a gázpedálon. Az öreg Opel szinte kilőtt, otthagyva a ház urát.
Berci, a kistacskó már a kapuban állt, vidám csaholással üdvözölte a gazdit.

– Akár a nevelőapja! – morogta Horváth úr, és megsimogatta a kutyáját, majd becsukta a kertkaput.
Talán jobb is, hogy nem rám ütött!, tette hozzá magában, miközben kavarogtak fejében az érzések. Majd kifutottak. Hirtelen egy üstben lobogó vízhez hasonlított az élete, amihez túl későn adták hozzá az összetevőket.
Lám, végül kárba vész az étel, minden értelmetlen volt!
Legszívesebben káromkodott volna, de így, közönség nélkül, az sem az igazi.
Várt rá a kert, és a ház üres magánya.

– A párterápiának segítenie kellett volna! – dünnyögte útban a bejárati ajtó felé.

Másoknál olyan jól működik! De Horváth úr csak azt fedezte fel, hogy már végzetesen eltávolodott a nejétől. Továbbá a doktornő szerint hajlamos volt a melankóliára.
Hát nem ezért mentek el hozzá!
A körzeti orvos még hangulatjavítót is felírt neki.
Vigyorgó majmot akartak belőlem csinálni!, fejezte be magában a gondolatot, miközben a kulcsát kereste. Pedig semmi bajom, csak körülöttem őrült meg ez az egész kóceráj!
S bár történt, ami történt, annak azért örült, hogy a pirulák végül a kukában landoltak.
Közben megtalálta, amit keresett!
Zörgött a kulcs, nyílt az ajtó, s a nagy ház szinte lenyelte ötvennyolc éves gazdáját.

– Mint egy piramis – dörmögte Zoltán és közben arra gondolt, hogy ezt mind ő teremtette. Minden négyzetméterért meg kellett küzdenie, minden téglához van köze.
S miért is tette mindezt?
Talán ugyanazért, amiért a piramisokat is építették, hogy az alattvalók láthassák, mekkora úr volt a fáraó. Majd az egészet betemette a homok, a király múmiáját pedig múzeumban mutogatják. Arcán száraz vicsorgással.
Ő sem így képzelte az örökéletet!
Horváth úr levette kedvenc könyvét a polcról. Múlt héten olvasta ki. Akkor még más ember volt.
Akkor még…
S mivel sehogy sem találta a helyét otthon, hóna alá csapta a könyvet, titkon vigaszt remélve tőle, és elindult a városba céltalanul.
Sajnos a belváros tele volt emberekkel, százak lézengtek a sétálóutcán. Pedig Horváth úr ki nem állhatta a tömeget, mióta gyerekkorában kétszer is elveszett a majálison. Ez a sok ember pont ezt idézte fel benne. Tolongtak, egymás sarkára léptek, kezükben üvegpohárral. A főtéren fabódék sora kígyózott, a városháza előtt pedig molinó hirdette a kirakodás okát.


„Bornapok 2018”

A város összes pincészete kint volt, ilyenkor rendszerint elég egy poharat venni és mindenhol kap az ember kóstolót.

Ingyen.

Horváth urat azonban ez mit sem érdekelte. Pedig szerette a jó bort, de most csak a molinó és rajta az évszám… most csak ezek léteztek számára.
Amire az idén szüretelt szőlőből elkészül a bor, ő már nem lesz!
Még egy palack bor is túlél engem!, acsargott magában.
Legalább élvezettel fogyasztják el, míg rá savanyú képpel gondolnak majd vissza borús képű családtagok, és pár ráncoktól gyötört arc talán elkomorodik egy pillanatra, míg a barátai áldomást isznak az emlékére.

– Milyen közhelyes, milyen nyomorúságos! – dünnyögte, és ketten utána is fordultak a furcsa öregúrnak, aki magában beszélt.
De talán a könyv segít, jegyezte meg magának és már tudta, hova kell mennie.

A kedvenc kávézója két sarokra volt csak, s mint minden délután, most is betért egy eszpresszóra. Nála ezzel zárult a nap!
A világ minden kincséért sem hagyta volna ki.
A teraszon foglalt helyet a ventilátor mellett, szemben a TVvel. Idétlen videoklipek mentek rajta, mintha elfelejtették volna, hogy ennek a helynek kik a törzsvendégei. Horváth úr is inkább elővette a könyvet a hóna alól, majd találomra felcsapta valahol.


„13. Fejezet: A skandináv hitvilág: Halál és temetés”


Épp illik is az alkalomhoz!, jegyezte meg magának keserű mosollyal Horváth úr, mielőtt végleg elmerült a betűkben, és csak akkor nézett fel a lapokból, mikor a pincérnő már harmadszor kérdezte meg, hogy mit kér.

– Hozna egy presszókávét tejjel? – árulta el végül Horváth Zoltán.
Pár perc múlva meg is kapta, amit kért.

– Parancsoljon! A kávéja, uram – rakta le a tálcát a pincérnő Horváth úr elé. – Kérdezhetek valamit?

– Tessék csak!

– Tudja, a kolleganőimmel arról beszélgettünk, hogy mi lehet az ön foglalkozása. Minden nap ide jön, kezében egy könyvvel vagy pár üres lappal. Néha írogat is. Maga ugye valamilyen művész?
Furcsa kérdés. Nézett is egy nagyot Horváth úr, de valahogy most nem érdekelte, hogy kibeszélik a háta mögött.

– A határőrségnél dolgoztam, amíg meg nem szűnt. Azóta osztályvezető vagyok a városházán. Adó és pénzügy részleg. Ha pedig nem dolgozok, olvasok. Az „írogatás” pusztán csak hobbi. Még semmim nem jelent meg!

– Azt hittük, író, vagy ilyesmi – csodálkozott a pincérnő.
Horváth úr felpillantott; húsz év körüli, ében hajú, kissé butácska teremtés nézett rá vissza.
Vett egy nagy levegőt.

– Az írásból ma már nem lehet megélni! Alkotókra sincs szükség! S olyanokra sem, akik a határt védik! Lenne olyan szíves és hozna nekem egy korsó sört?
A pincérnő elment az új rendeléssel, s végre magára hagyta Horváth urat.
A TV-ben közben elindult a reklámblokk, s pár ismerős kifejezés megragadta Horváth Zoltán figyelmét.
„Walhalla: A hősök csarnoka” – kezdte a bemondó, s közben peregtek a képek. – „Ragnarök, az istenek alkonya, hősök és csaták, amik nem csak Wagner zenéjében léteznek. Fedezze fel velünk észak rejtett kincseit! Legyen részese a kalandnak! Skandináv mitológia: ma este nyolckor a DOK4-en!”
Ennyi volt csak.
És már kezdődtek is az ostoba klipek újra. De ez a fél perc megvilágító erejű volt; ha máskor látja a TV-ben, talán el is kapcsol, de így a történtek után igenis volt jelentősége.
Csak neki és csak most!
Rápillantott az előtte heverő nyitott könyvre, majd hátradőlt.

– Biztos, hogy mindennek így kell történnie? – kérdezte magától a válasz biztos tudatában. Hiszen tisztában volt vele, mi vár rá jövő héttől kezdve.
Nem, ezt nem akarta. Végignézni, ahogy összeomlik az élete; már ami maradt belőle. S tényleg, mi is maradt neki így ötvennyolc éves korára? Gyerekek? Nagy ház, amit már belakni sem képes? Barátok, akiknél már csak egy sörre jó?
Elmosolyodott.
Talán csak a büszkesége; meg a Berci kutya természetesen.
Ránézett egykor erős jobbjára. Kötöttfogású birkózásban megyei bajnok volt. Negyven éve a seregben még nyolcvan fekvőtámaszt megcsinált másfél perc alatt.
Nem kellene, hogy így legyen!, gondolta.
S ekkor felvillant előtte egy kép, amitől önkéntelenül is elvigyorodott.

-Tudjátok mit? – kezdte magában fennhangon. – Ezt nem érdemlem meg!
A szomszéd asztalnál ketten fordultak az ötvenes úr felé, aki ismét csak magában beszélt és még sokáig néztek utána, mikor a pultnál fizetett, majd angolosan távozott.

***

A bankban, jó negyed óra várakozás után, végre megjelent a 114-es szám a kijelzőn.
Horváth Zoltán végre sorra került.

-Szép napot! – kezdte még mindig vigyorogva. – Szeretném megszüntetni a számlámat, valamint felmondani a megtakarításomat. Az egészet kiveszem egy összegben, és nagy címletekben, ha lehet! – s ezzel átnyújtotta a papírjait.
A pénztáros hölgy megdöbbent, de miután az ügyfele hajthatatlan volt, teljesítette a kérést.
Így nemsokára Horváth úr távozhatott a bankból. S táskájában az összes félretett pénzével hazaindult.

***

Otthon, miután letette a holmiját, egyből a garázsba ment. Bent a nagy üresség fogadta és persze a szokásos rendetlenség. Olaj és benzinszag tanúskodott arról, hogy rendre egy autónak ad helyet e poros kis melléképület, melyet Horváth úr saját kezűleg húzott fel harminc évvel ezelőtt. Amit keresett, az is abból a korból való, mikor még húsz centivel vékonyabb volt a dereka és azt hitte, minden az övé. Hogy aztán megtanuljon elveszteni mindent.
De amit keresett, az mégis megmaradt, ott a poros sarokban. Megőrizték a pókok a két zöld kannát.

– Ideje locsolni! – mosolyodott el Horváth úr.

***

Csengett a mobil.
A ház ura letette a kannákat és kihúzta fáradt derekát, meg sem kellett néznie, már tudta, ki keresi. Előkapta a készüléket a zsebéből, s mégsem állta meg, hogy ne pillantson rá a kijelzőre. Kesernyés mosoly kíséretében nyugtázta, hogy a megérzései nem csaltak.
Felvette.

-Édes fiam, csakhogy hallok rólad! – kezdte Zoltán fennhangon, köszönés nélkül. – Hívni ki fog? Tomi, legalább egy SMSt küldhetnél, hetek óta életjelet sem adsz magadról!

– Szia, apa! – szólt bele Tamás. – Igazad van, apa, sajnálom, mostantól másképp lesz! Ígérem!

– Mintha hallottam volna már ezt az ígéretet… Gyerekek hogy vannak?

– Jól! Csilla most elsős, Jocó pedig bölcsis lesz. Látnod kéne, mekkorát nőttek!

– Attól félek, már meg sem ismernének, fiam. Minek zavarjak? Örülök, hogy szép családod van. A feleséged csókolom. Ritka rendes lányt találtál magadnak, hallod-e? Megmondtam előre, hogy jól tart majd téged, és az unokáimra is ügyelni fog. Az iskolában sem lesz semmi gondjuk! De most végre nyögd ki, mit szeretnél! Nem szoktál csak úgy felhívni.

– Hogy vagy? – jött a kérdés érezhetően komorabb hangon. – Hallottam a híreket.

– Gondolom, Klárától. Ma hozott haza az onkológiáról. Köztünk szólva, a húgod mindig egy kicsit pletykás volt.

– Én… – kezdte Tamás, de megbicsaklott a hangja. – Nem is tudom, mit mondjak. Meg fogsz gyógyulni, apa! Mi melletted állunk!

– Ezt annyira nem éreztem eddig… De rendben van, fiam, köszönöm! Mintha jelentene ez bármit is…

– Mit mondanak az orvosok?

– Fél év, Tomikám! Fél év! Ha most elkezdik a kezelést, akkor jó eséllyel megérem a januárt, de az állapotom két hónapon belül így is, úgy is romlani fog. Fiam, nem kecsegtettek túl sok jóval. Az MRI kimutatta, hogy a tumor nem műthető, így marad a kemoterápia, ami nehézkes az ilyen daganatoknál. Persze, mindig van egy új módszer… A gond az, hogy áttétek fejlődtek ki a vesémben és a tüdőmben. Tíz százalékot adnak a túlélésre. Legfeljebb. Mit szólsz, fiam? Engem is elvisz a családi kór. A dédapád is rákban halt meg. Te nem ismerhetted. S persze a nagyanyád is. Igaz, ő legalább megélt nyolcvankét
évet.

Látnod kellett volna az orvos arcát, mikor közölte velem a hírt! Taknyos kis medikusra bízták a dolgot; gondolom, hogy szokja az ipart. Azt se tudta, hogyan kellene viselkednie. Még valami ostoba viccel is megpróbálkozott. Majdnem felképeltem!
Közben kint az utcán kigyúltak a lámpák, s az alkony fájdalmas csendje lassan belopózott a szobába is.

– Vannak specialisták! – kezdte fátyolos hangon Tamás. – Tíz százalékot mond az egyik, a másik lehet, hogy húszat. Megkeressük a legjobbat! Meggyógyulsz, apa!

– Nem mi döntjük el, fiam! Én nem is a haláltól félek, inkább attól, ami előttem áll – majd letette az öngyújtót és megtörölte a szemét, lehet, most mégsem kellene rágyújtani. – Jól esik a törődés, köszönöm!

– Igen, erről is szeretnék beszélni veled.

– Hallgatlak, fiam – s az öngyújtó ismét Zoltán kezében volt, valahogy nem szerette, ha valami így kezdődik.

– Apa, Klára és én úgy gondoljuk, hogy neked most a gyógyulásra kellene koncentrálnod. Méghozzá teljes erővel! Van egy specialista Óbudán, az évfolyamtársam volt a gimnáziumban. Az ország egyik legjobb magánklinikáján dolgozik. Beszéltem vele. Azt mondta, kivizsgál, s rám való tekintettel, vállalja a kezelést, legyen az bármilyen nehéz is. Viszont ez pénzbe kerül, méghozzá sokba. Kifizetnénk, de nem állunk úgy, se én, se Klára. Viszont neki van egy jó ötlete. Ha eladnád a házat, simán állni tudnád a kezelés költségét. Klárának jó kapcsolatai vannak az ingatlanosokkal, és vállalná, hogy megírja az adásvételi szerződést is. Napok alatt találna vevőt! Mi pedig megnyugodhatnánk, hogy jó kezekben vagy. S apa, nem akarok gondolni se rá, de tudom, hogy nincs végrendeleted. Klára segítene megszerkeszteni.

Rettegünk a gondolattól is, de igaza van, fontos, hogy mindent elrendezzen az ember, ha…

– Na, helyben vagyunk! – fojtotta bele a szót fiába Zoltán, s a dohányos zacskó is előkerült a zsebéből. Megforgatta, szippantott belőle egy jót, majd visszarakta a helyére. Ez erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa.

Mégis jól esne most egy cigaretta!

– Apa, ez csak óvintézkedés. A legfontosabb, hogy meggyógyulj!

– Fiam, kértem én, hogy magyarázkodj?
De Tamás nem adta fel.

– Ki kell fizetni a klinikát valahogy! – szögezte le szinte bántóan éles hangon

– Igen, olyan áron is, hogy kisemmiztek?!

– Félreértesz!

– Ó hogyne, biztosan! Anyádat is mindig csak félreértettem, míg le nem lépett végül azzal a görbe hátú ügyvéddel! – majd vett egy nagy levegőt, hogy lehiggadjon. – Tudod, mit olvastam minap? Az Észak királyait. Kiváló könyv a vikingekről. Nem csak azt mondja el, ami a sagákban van, de kitér arra is, hogyan éltek, miben hittek és hogy haltak meg. Az ilyen egyszerű dolgokról is, mint Thor kalapácsát mintázó medálok, egész fejezetek szólnak. Az efféle medálokat úgy hordták a nyakukban a harcosok, mint mi a keresztet. S ha egy harcos meghalt, a temetés tíz álló napig tartott, hajót ácsoltak neki és minden vagyontárgyát mellé rakták, még feláldozták az egyik szolgáját is, mielőtt meggyújtották a hajót. Minden, amit életében szerzett, vele együtt szállt lángsírba.

Csak a neve maradt fenn…
De a fiát ez már dühítette.

– Apa, mi a fenéről beszélsz? Mi csak neked akarunk jót, olyan nehéz ezt felfogni? Erre tessék! Nekem támadsz, meggyanúsítasz, most pedig marhaságokat beszélsz. Komolyan mondom, ha nem lennél beteg…

– Édes fiam, hadd magyarázzam el másképpen! Azt még megértem, hogy szinte soha nem hívsz, vagy hogy Klára rendszeresen kinyomja a telefont, ha én hívom. Rendben! Fiatalok vagytok és elfoglaltak, tele munkával, mit is kezdenétek egy magamfajta házsártos öregúrral. Csak hát napok telnek el úgy,
hogy senkihez nem szólok. Hét közben még ott van a munkahely, na de a hétvégék… Figyelj, mindketten tudjuk, nem voltam az a „minta apa”, nehezen tettem le itthon a hivatalt. Talán rossz korban születtem. Nem tudom… Veletek sem találtam meg soha a hangot. A válás pedig csak rontott a helyzeten.
Nézd, én sajnálom! Megértem, hogy inkább anyátokhoz húztok. Azt is elfogadom, hogy a nejed szülei vigyáznak a gyerekekre, ha dolgotok van. Ők lettek az igazi nagypapa és nagymama. Legalább ketten vannak, nem úgy, mint én! Fiam, én ezt mind megértem! Amit viszont képtelen vagyok már elfogadni, az a képmutatás. Eljátszátok a jó gyerekeket, akik törődnek az apjukkal. De az igazság az, hogy az unokáimat legfeljebb csak ünnepnapokon látom, és Klára sem vitt volna el a kivizsgálásra, ha az autóm nem lenne szervizben. Elsőre vissza is utasította a kérésemet, hiszen „olyan elfoglalt”. Kétszer kellett felhívnom miatta. Bár az igazat megvallva, örülhetnék, hogy egyáltalán a telefont felvette. Fiam, én a múltatok része vagyok, és ezen a vizsgálat eredménye már nem változtat. Ezt mindhárman tudjuk és érezzük. Na látod, ezért idegesít ez a színjáték az örökség miatt.

Ne féljetek, megkapjátok, amit érdemeltek!

– Na jó, ezt nem hallgatom tovább! – idegeskedett Tamás. – Jobb, ha most leteszem, mielőtt olyat mondanék, amit megbánok!

– Igen, talán jobb is! – hagyta rá vigyorogva Zoltán.

– Még beszélünk erről! Holnap majd hívlak, remélem, addigra lenyugszom, neked pedig megjön végre a józan eszed!

– Rendben, akkor holnap! – vágta rá Zoltán és kinyomta a telefont. – Viszlát, fiam! – tette hozzá magában. – Nemsokára találkozunk – majd a könyvespolcra hajította a néma telefont.
Tudta, hogy ma már úgysem fogják hívni. S nem is érdekelte. Ugyanis Berci ott ugrált a lábánál, igényelve a törődést és a játékot. Zoltán mosolyogva hajolt le és megsimogatta a kis tacskó hasát. Vidám csaholás lett a jutalma, és ahogy a kiskutya gazdája kezét nyalogatta, Zoltán az órájára nézett. Már hét óra is elmúlt! Sötétedett.

– Éhes vagy, mi?
A kutya szeme tágra nyílt az éhes szó hallatán.

– Gyere Berci, ma valami különlegeset kapsz vacsorára.
Még be sem fejezte a mondatot, a kiskutya már rohant a konyha felé, ahol várt rá a jól megérdemelt lazacos kutyakonzerv. Közben Zoltán kivette a bárpultból a gyógyszeres fiolát, hiszen elmúlt hét, ideje bevenni az esti adagot. A vérnyomáscsökkentő és az altató.
Elmosolyodott, nemsokára már ezekre sem lesz szüksége.
Rápillantott az asztalon heverő aktatáskára, benne minden megtakarításával. Fél élet munkája; ma ez is jó helyre kerül!
A konyhába menet átlépett pár tócsát az előszobában, majd elrendezte a kutya vacsoráját. Eldöntötte, hogy a hátsó kertben fog felszolgálni Bercinek.

– Úri dolgunk lesz, Berci! Ma együtt fogunk vacsorázni a hintaágyon – szólt a kutyájának, akit a vacsora invitálásnál láthatóan sokkal jobban lekötött a fedélen köröző konzervnyitó.

De amíg Horváth úr a konzervvel bíbelődött, újra erőt vett rajta az émelygés. Az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Csak egy perc volt, nem több, mégis a nyomorúság minden erejével tört rá.
Az ég felé emelte tekintetét, de az megakadt félúton egy megsárgult agancson. A falon, épp felette, egy őzbak koponyája lógott a kampón. Tíz éve lőtte a Bükkben. Azóta nézte őt vádlón itt a konyhában, ahol a húsát megfőzték. S most úgy tűnt, üres szemgödrein keresztül, mintha gyűlölet áradt volna a vadász felé.
Egy leölt ellenfél gyűlölete.
De Horváth úr ettől valahogy jobban lett. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem ült már a lesen.

– Talán nem lenne baj, ha vacsora után megpucolnám a puskákat – morogta magában. – Újra vadászni kéne…
Így miután elkészítette a kutya vacsoráját, felballagott az emeletre, s az ódon, dió fegyverszekrényből elővette a két golyós puskát és a tisztítószereket. Majd a fegyvertokot a hátára csapva vígan, szinte fütyörészve indult a kertbe. Egyik kezében a nagy zöld kannával, másikban Berci vacsorájával.
S a kutyája ott ugrált mellette.
A hintaágy előtt letette a fegyvertokot és megterített Bercinek.

– Egészségedre, pajti! – vigyorodott el, majd a virágokra pillantott s a kezében lévő kannára.
Talán azokat is meg kellene öntözni!
Így hát otthagyta a falatozó kiskutyát és munkához látott. Meglocsolta a virágokat, majd végig az egész kertet, míg a kanna teljesen ki nem ürült.
Ekkor leült a hintaágyra, szemben a házzal. A kutya felugrott mellé és kissé kótyagos fejét az ölébe hajtva elaludt.
Horváth úr pedig elővette kedvenc golyós puskáit és megtisztította őket. Még a távcsövet is ellenőrizte. Az ablakban lévő muskátlira célzott, amit még a volt neje hagyott itt. Azóta is legfeljebb csak az eső öntözte.
Bár már hónapok óta nem használta fegyverét, tudta, még mindig eltalálná azt az ócska cserepet, akár ilyen távolságból is. Aztán eszébe jutott, miért is jött ki a kertbe.
A cigaretta!
Komótosan elővette jobb zsebéből az öngyújtóját és bal zsebéből a dohányos zacskót, majd sodort magának egyet. Végül rágyújtott, és hátradőlt a hintaágyon. Kényelembe helyezte tagjait, miközben szúrós, keserű füstöt pöfögött, mint egy ócska gépkocsi.

– Nocsak – kezdte magában –, itthon a ház ura és nincs díszkivilágítás! – s ezzel elhajította az öngyújtót.
Előtte a fű lángra kapott, s a láng végigszaladt a pázsiton egészen a virágágyásig, pár pillanattal később pedig elérte a házat, s a nyitott ajtón át már a nappaliban falta Horváth úr minden vagyonát, melyet az elmúlt évtizedekben gyűjtött.
S a gazda ránézett a mellette heverő üres benzinkannára. Kopott, zöld oldalán árnyékok táncoltak, s Horváth urat büszkeség töltötte el.

– Csak jó vagyok még valamire! – mosolygott.
Közben egy robbanás kivetette a földszinti ablakokat.

– Tűzijátékot is kapunk, Berci! – nevetett fel Horváth Zoltán. – Micsoda lelépő!
Csak áldani tudta magát az ötletért, hogy az egyik félig telt kannát a nappaliban hagyta lezárva. Biztos, ami biztos!
Hamarosan már az egész ház lángolt, s ő mosolyogva nézte, közben érezte, hogy az ölében fekvő kiskutyának egyre gyengébben ver a szíve.
Végül megállt.
Horváth úr elmorzsolt egy könnycseppet, s eltette az altatót a zsebébe. Annyit adott szegény kutyának, ami egy lovat is ledöntött volna a lábáról. Bár sajnálta, de jól tudta, így kell ennek lennie.
Közben a lángok elérték a tetőt és a szomszédok már ordítoztak az előkertben. Távolról felvisított egy tűzoltókocsi vészjósló szirénája. Valami, amit Horváth úr már nem szeretett volna itt látni.
De ez a pillanat, ez még az övé volt egészen.
Eltelt nyugalommal, évek óta nem érezte ezt. Végre nem volt egyedül.

– Ma minden velem pusztul, ami az enyém volt! – s megtörölte gyöngyöző homlokát. – Társaim lesznek a halálban – majd a kutyájára pillantott. – Ne izgulj, Berci, mindjárt jövök!
Addig ült ott, míg a mestergerenda meg nem rogyott, ekkor ráharapott a puskacsőre és meghúzta a ravaszt.

Megosztás:

Szólj hozzá!