Keleti ember
Kimért, békés, szemlélődő fajta,
mert belül a kő nyugalma hajtja,
melyben helyét tudja minden porszem.
Mozgása, mint szélben futó selyem,
oly lágy. Ősi börtöne a jelen;
istenekhez hajló múltja talány…
Ő az örök igenlő, a vessző
a császárfán, ám a törzsben rejlő
esztétika elemészti lényét.
Forog vele a lét és a semmi,
ám útján csak tömegben tud menni.
Megváltása sem személyes; közös!
Nyugati ember
Lényét a nyers dinamika őrli,
eltörli azt, mi őt el nem törli!
A kimért perc ritmusához nem ért.
Ősi részeg, ki issza a lármát,
dúlja lelkét sok mámoros ábránd.
Még istenét is ezekből gyúrja!
Ő az íj is, mely másokért feszes;
és görnyeszti büszke hátát nemes
napjain, míg nem enged az ideg.
Örök vagány, zsebben csengő apró;
nem tartja meg urát, hisz nem mankó,
de üdvözül, ha elszórja magát…