Simogató

Barna szemed a föld; megtart

és felissza az árnyaim.

Keskeny arcod a csendes part,

hol kikötnek az ujjaim.

Ha tudnád, hogy mennyi hegen

mosolyod az aranyveret,

melyre vagyok érdemtelen!

De egy kérdés csak feszeget…

Vajon mi hajt, hogy gördülő

létemen át csak szorgosan

hajtsalak, mint egy merülő

elem? Mert én komótosan

így költöm rád minden szikrám.

És csak mert nem kéred, negyven

év bogáncsát is lenyírnám.

És hogy miért? Most már sejtem…

Mert a közös rajz érdekel,

mely a tintán és papíron

túl is él, hol lágyan terel

minden vonal, hogy csábítson,

tanítson és meghódítson.

Hogy érezzem, két szív szimpla

összegénél több az itthon,

együtt, és ez ránk van bízva.

A szeretet nem egyenlet,

mit megold a rideg önzés,

hol nyílt seb a torz egyenleg.

És jaj, ha nincs elég öltés!

Legyünk lángot rejtő gyufa,

hogyha ránk lel az ős-semmi,

új fényt szőve tudják puha,

félszavakkal ölelkezni…

(Béke ringat, mert csókodban

már minden nő csókja ott van…)

Megosztás:

Szólj hozzá!