Barna szemed a föld; megtart
és felissza az árnyaim.
Keskeny arcod a csendes part,
hol kikötnek az ujjaim.
Ha tudnád, hogy mennyi hegen
mosolyod az aranyveret,
melyre vagyok érdemtelen!
De egy kérdés csak feszeget…
Vajon mi hajt, hogy gördülő
létemen át csak szorgosan
hajtsalak, mint egy merülő
elem? Mert én komótosan
így költöm rád minden szikrám.
És csak mert nem kéred, negyven
év bogáncsát is lenyírnám.
És hogy miért? Most már sejtem…
Mert a közös rajz érdekel,
mely a tintán és papíron
túl is él, hol lágyan terel
minden vonal, hogy csábítson,
tanítson és meghódítson.
Hogy érezzem, két szív szimpla
összegénél több az itthon,
együtt, és ez ránk van bízva.
A szeretet nem egyenlet,
mit megold a rideg önzés,
hol nyílt seb a torz egyenleg.
És jaj, ha nincs elég öltés!
Legyünk lángot rejtő gyufa,
hogyha ránk lel az ős-semmi,
új fényt szőve tudják puha,
félszavakkal ölelkezni…
(Béke ringat, mert csókodban
már minden nő csókja ott van…)