Áll ott egy rom! Ismerem is látásból;
óvja a tavasz, csak úgy… önszántából.
Már lustán fekszik elé egy akácos,
de látszik a ház, mert sok rügy még álmos.
Csupasz a tető, a Nap a gazdája,
korhadt ujjait köszöntésre tárja.
Oldalát veri a méregzöld csalán,
de alányúl a hajnali szél lazán
és hull a vakolat. Erőtől telve
munkál az április. Bár reggelente,
sötét, zúzmarás rejtekekben, néha
még megtapad az elmúlt tél árnyéka.
Alant már a feledés sírját ássa
egy földre hullt névtábla hallgatása.
Már csak a családnév látható: Kovács.
A házfalon pár összeforrt bodobács
násztáncot jár. Csillog a mézgás ragacs
(törött gerenda könnye), mohapamacs
issza föl. Egy penészes kartondoboz
ül magában, mit hiába ostoroz
egy lógó vezeték, nem holtan hever,
mert a hátán egy apró kozmoszt nevel.
Míg előtte két marék üvegcserép
a fodros eget tépi százfele szét.
De a kútban a sok nesz egy imát mos,
és minden repedéssel annak áldoz,
hogy fekhessen a négy csupasz vályogfal,
már agyagágyat vetett a domboldal.
E romot emészti minden, ami él;
és egy anyához tér meg a sok fivér.
Nem koldulja, csak várja a kegyelmet,
mert régi létét kiitta, mint kelyhet.
És mi nézünk rá, mint roskatag rémre…
De távolodj csak el vagy száz lépésre
és a romlás lassan átfordul szépbe.
Ilyen lesz a föld újraéledése!
