– Koptassatok csak, én nem kopok! – mintha
még hallanám. Úgy húsz, vagy harminc volt a lány.
Ki tudja? Csak élt, mint egy színes firka,
amely nem lel alakra és csak fut lazán.
Bőrére örök tavaszt csalt a festék;
lelkét falták az esték, klubok, jó borok.
Arcára mosolyt fésült, míg égették
álmait képregénnyé sorvadt mítoszok.
Ment, mint kiben benzin robban és ég szét!
Mit látni nem kívánt, elnyelte a vakfolt…
Gyomrából kezébe szökött az éhség;
tíz szolgával minden tálból kétszer markolt.
Bár lengtek a huzattól részeg lomok,
miket lent, a szekrényben veszni akasztott,
és már térdét falta a futóhomok,
ő tovább gázolt. Ma így mondják: Fogyasztott!
Ám mikor hajába tanyát vert a hold,
és ötven ősz telt arcára hálót kötött,
rájött, hogy tűzzel táncolt, füstöt karolt.
– Lassú vagy! – szólt a hajcsár és egyet lökött…
