(First world problems…)
Megint úgy lázadnak a vonásaid,
mint ki citromba harap, aztán sót nyal.
És ha néha ernyednek az izmaid,
könnyen előbukkan sok göndör sóhaj.
Mind vékonyabb az a bizonyos fonál,
melyen derűd leng! Egy huzat legyőzi…
Az önérzeted egy bő jószágkosár,
de köréd fonták, hát bele kell nőni.
Túlárazott vásárokon vívsz párbajt,
és ha már torkos gyermek-hasad éget,
a szádon egyből hány káromlás áthajt,
hiszen érted lett fekete a péntek.
Már hőzöngsz, ha másé lett a kék garbó,
bár még rád kacsint az utolsó darab,
ám lassú a net és nehezen hajló
könyvlapokká fagytak a weboldalak.
És talán már az is szűkölni terel,
ha kezed legjobb barátján egy kicsit
sokat dőzsölt az ujjad, amíg lezser
kényelmedben betelt a havi limit.
És mert máshogy kérted, a vérszomjadat
nem oltja ki az átsült marhaszelet.
Hiszen úr vagy! Ne legyen olyan kalap,
mely táncot nem lejt, ha nyitod a zsebed.
Kókuszolaj kell, na meg mogyoróvaj,
új ruhák… Rab vagy és nincs, aki kivált!
De kárpótolnak, mint kopaszt a póthaj,
a vad pixelekbe ölt energiák.
Csak legyen, aki macska szívvel bújik
a fájdalmadhoz, míg körbe dorombol,
és előre szenvedsz, nem számolsz húszig,
ha nagy néha pár szikra kézen csókol.
Tűrjön többet a bőr, mint pár milliwatt!
Mert ha arcodon minden könnynek sima
az útja, úgy „kis tragédiák” miatt
megőszül benned a nagy tragédia.
Látásod beszűkült a rád mért kéjtől,
észre se veszed, hogy benned szendereg
egy nemes szolga, akiért a létből
elfoglalsz nyolcvanöt kilónyi helyet.
