Egy pléden fekve, félig eltemetve, én „százkilós cefre”
erjedek saját verítékemben. Rajtam egy poros kabát;
mint éhes darázs zúg töltésért mobilom. Fent egy robbanás
egypár új sírt ás, míg lent már vájja fülem a gyereksírás,
mely zárt magányom megrontja. Nem talál rám az éber álom,
pedig betakar a beton paplan, metszi szemem és hamar
öli a szavam. A házam alatt lettem vad hajléktalan!
Az én egemre miért nincs felvésve, hogy nincs minden veszve?!
Most a bölcs cikkek fetrengnek a neten, mint utcán a csikkek.
A sok megfejtés! Puhára rágta valónk száznyi elemzés.
„Félünk a vértől!” – írták – „Nincs olyan helyzet!” A béke légből
font jövendölés maradt, melyből józanít az ágyúlövés.
Kopik a látszat… Úgy néz ki vérben fogan minden új század!
Tompuló élek; a falon gyűlnek, élnek a repedések.
Egymást táplálják, mint a folyók, amíg fent rezdülő lámpák
fénye emlékbe elrak pár percet, ha tán rémálom kéne
estére, hogyha ennek egyszer vége, és a tavasz lopva
bont majd ránk tarka feledést. Ha helyreáll a föld négy sarka…
De nézz csak körbe! Mondd mit látsz? Vonásaink már rég megölte
a tétlenségig tűrt szenvedés. Itt vagyunk még, de csak félig!
Létünk áthatja az akasztásra várók megtört nyugalma.
Gyermek csap lármát, más nem! Még nem érzik a gyász méltóságát.
Befogta szánkat a beletörődés; hisz folyvást nem fájhat
kéznek a kelés, pár nap alatt elhal a jajveszékelés.
Korán rágta meg képünk a ránc! Először az arc szokja meg,
hogy mi az új rend. Már csak vagyunk, mint kiket megvert a rút csend.
