És szelíden szól az Isten…

Ma már az ember csahol; ólok a házak,

feszül a szó, és ahol tiporni vágynak,

ott én leszek a padló. És bár nincs oka,

nevet rajtam az apró napok bajnoka.

De látod én az eget rád nem rogyasztom;

és nem szegem nyelvedet. Van, hát szaladjon!

Tagadj meg és eljövök, csak más alakban!

Törvény leszek, de örök, melyet magadban

vallasz, vagy titkot súgó zord, ősi irat.

És a szívedben nyugvó emlék, ha riad,

én ott leszek derengő mosolyod mögött,

ha tavaszod már zengő távol költözött.

Vagy a lombikok alján megbúvó talány;

alvó remeték balján virrasztó magány,

mikor bíbor köntösben köszön az este.

És ott leszek az övben, ha már szétesne

anyád egyre gyengülő lágy ölelése,

melyből elvész az erő. De talán mégse!

Vagy épp ellenem leszel valami másé.

Ám, amit nem veszek el, az a romlásé!

Napjaid viszi kuszán az örök iga,

hol romló léted csupán csak statisztika.

Szülsz és fojtasz száz érvet. Mégis mire fel?

Vizsgálod, milyen képet vág a menedzser.

Vagy egy nyers torkú vezér, kit a szó éget,

kinek az ég mit sem ér, majd eljön érted!

Felnézel rá, mert nem kér, katona jellem,

és lehetsz te is testvér; csak mások ellen.

Lépcsőim így veri szét, kit veszni követsz,

És csak ölöd az igét, míg meg nem öletsz.

Lehet, csupán én leszek a te ősz rabod,

ki belülről feszeget. De megmaradok!

Fele súlyod én viszem! A munkám helyett

kevés az, hogy: Nem hiszem! Álmaid felett

is én vagyok a paplan. Míg a szó terem

ha megtagadsz, nyakadban  lóg majd a nevem.

Megosztás:

Szólj hozzá!