Ujjain szót kér a képzelet,
ha rálelnek cifra képzetek.
Tőle ezüst a hold bazaltja,
tükröt fest a kátyús aszfaltra.
Ölelik égő őszi erdők,
érte sírnak ázott esernyők.
Máskor vérért az égre ontja,
és azt forma, szín szerint osztja.
Selymes hangokból sző új mintát,
megnyugtatja a kitért ingát.
Ős-igék tudója. Atya! Pap!
Szél rótta arcán jár-kel a nap;
és ki, ha szentélyébe törnek,
bátran adja magát a tőrnek.
Rozsdás korban szavakkal súrol,
akkor az is fáj, ha csak dúdol.
Tövisekből rakja meg ágyát,
omló hiteknek veti hátát.
Nem bont falat! Újat sem emel!
Nyugszik vállán a mozgó teher.
Nyerít, szívét, ha bánat falja,
de a hóhért némán fogadja.
Korsóval meri magát másra.
Megcsal! És közben, mint egy vázra
rád feszíti gondjait léhán.
Majd megtép és nevet a tréfán!
De a bűntudat elsodorja;
holt téglákra borul zokogva.
És míg korhol, árul, mérget vesz,
száz könnye bennünk gyönyörré lesz.