Meg van verve az ég a cserzett, vad földdel,
és a föld az álmot dajkáló, lágy éggel.
Akár a zsenge ág, amit a fagy tördel;
mint a szerény hölgy az emésztő szépséggel.
Gyönyörködnek folyton, egymásban elveszve…
a föld szállna, a hold lenne ezüst ágya,
de nem jut feljebb, mint az örök szél verte
cirbolyafenyvek! És a semmi csak tárja
markát, míg nem jön a vihar vagy a fejsze.
Az ég mélybe vágyna, tenger ágyon hálna,
hogy a semmit súlyos kék takaró rejtse,
mert enyésző testét az éhes űr rágja.
Ámde nem jut lejjebb, mint a tétova köd,
mely a partot nyalja, fodrot vet ruhája,
és melyet a víz és a felhő láncra köt.
De hiába, mert a semmi a gazdája!
A kelő nap űzi, arató szél szabja…
Ködbe vesző könnyek, rég elhordott rögök,
korhadt rönkök. Két úr és a semmi harca.
Két akarat feszül annak, ami örök!
Bútól cserzett föld és álmait temető
ég; egymás tükrébe zárva, míg a semmi
mindkettőt meglopja. Két ősi szerető,
akik nem tudják a vágyak útját szegni…
