Belvárosi séta

November van! A kócos fák terhüket vesztve

állnak, míg mi baktatunk egymás mellett lengve

és többé nem együtt, mint két kopott nagykabát.

Kettőnk közt már csak néma igék suhannak át.

Ám nyugalmam messze kelt öreg szél löki szét;

mielőtt kifúlna, rád akaszt pár ősz pihét.

És ettől világomból világod kiszakad;

látlak újra, mint kamasz és szemem rád akad.

Mondd, ki vésett arcodra sok medred, dús kanyart,

éjből font hajadba ősz tincseket ki kavart?

Különb lennék? Munkámban egyre több a szünet,

míg bent új rendjét szokja sok izom, ízület.

Foglyul ejtjük az időt, mi ellen nincs semmink,

de meddig köti gúzsba a festés és a smink?

Mit ér, ha arcunkon az ifjúság fátyla leng,

miközben szemünkben már lágyan dereng a csend?

Úgy néz ki minden sejt, csak önmaga hitványabb

mását teremtheti meg, mely szürkébb és lágyabb.

Mondd, meddig vagy te magad, és meddig leszek én?

Vagy önző urak leszünk a magunk szigetén?

És ha újra rád lelek egy kóbor hajnalon,

vajon hogy szeretlek majd: ösztönből vagy vakon?

Hiába kiáltanánk: Csak ezt ne, ez nem ér!

Szeletenként fogyunk, mint ebédnél a kenyér.

És ekkor te tudatlan is megállsz, mert vonzza

vágyaid egy kirakat, mely áttetszőn hordja

csak vonásaink. Közben egy világot feszít

a semmi elé, mely vonz, taszít és elrepít.

És ott, hol színes göncök sápadnak a napon,

míg mint vénában a vér, halad a forgalom,

ott megérzem sodrát az örök lüktetésnek,

és rejtett magányomban valamit megértek.

Áttetsző arc, elveszett súlyoktól görbe váll,

tán lassanként, valahol egésszé összeáll

minden, mi e világban halványul, elveszik,

és tudatára ébred, ha időnk kitelik.

Már mosolygok, szemedből emelek új oltárt,

bár fakó íriszedben látom kettőnk sorsát.

Tovább megyünk, faljuk bő lépéssel a lankát,

és ballagnak velünk az út menti juharfák.

 

(Szövi és tépi magát a végtelen posztó;

vékony létünk gubancos, de sosem kallódó…)

Megosztás:

Szólj hozzá!