A vihar vándora

A panelek között riadt szél söpört fel

ősszel, nyomában egy titkos világ jött el;

de nem gyúlt ki gyertya a fáradt asztalon,

felpattant egy sárga kapcsoló a falon.

Még emlékszem, ahogy kint a vihar vágtat

és verte-törte a komisz szél a fákat,

már rég nem keresték bent a poros zsoltárt,

hangokból, képekből emeltek új oltárt.

Még emlékszem, ahogy megállt a ház előtt,

tizenhárom évből nyert magának erőt,

és míg gúnyája az avart gyűrte-nyűtte,

pénzt kért egy suhanc, ki a sarokig űzte.

Még emlékszem, hogy két lyukas csizma konok,

sáros táncot járt, míg rótta a sok fokot;

koszos könny fakadt a dagadt nejlonzsákon,

rászólt a házmester, hogy már ne lármázzon.

Még emlékszem, ahogy az ajtón kopogott,

szikrát hányt az acél, a zsanér ropogott,

sercegett az izzó, a sok titkot súgó,

végül elhalkult az örök fényre gyúló.

Még emlékszem végül, hogy ajtót nyitottak;

míg a könyv urának vad kutyák csaholtak,

a huzat játszotta megszokott dallamát,

hozta a mosószer megunt, olcsó szagát.

Még emlékszem, hogy a kérést meghallotta,

lángra gyúlt füst marta, nagy fekete torka.

Öblösen nevetett, mint kongó gépezet.

– Hogy mit akar maga? Kér egy kancsó tejet?!

Még emlékszem tisztán, csipkét vert a nyomor

rongyos ingujjára és kibújt egy komor

mosoly, de a gazda úr volt, míg ő szolga.

– Na, hordja el magát, amíg jól van dolga!

Még emlékszem, fordult a kulcs rejtekében,

felébredt  a vihar a fekete égen,

lerúgta a kéményt, megnyúzta a tájat,

tövestül tépte ki az arany nyírfákat.

Még emlékszem, négy szó visszhangzott az éjben,

és hogy remegett a beton félelmében.

– Majd adnál, de késő! – száz varjú károgta,

de a szavakat a jégeső elmosta.

A panelek között riadt szél söpört fel

ősszel, aratta a tájat az ördöggel,

de a redőny tartott, csak a szemet óvta,

mert kint a diák a sárkányt lovagolta.

Megosztás:

Szólj hozzá!