A panelek között riadt szél söpört fel
ősszel, nyomában egy titkos világ jött el;
de nem gyúlt ki gyertya a fáradt asztalon,
felpattant egy sárga kapcsoló a falon.
Még emlékszem, ahogy kint a vihar vágtat
és verte-törte a komisz szél a fákat,
már rég nem keresték bent a poros zsoltárt,
hangokból, képekből emeltek új oltárt.
Még emlékszem, ahogy megállt a ház előtt,
tizenhárom évből nyert magának erőt,
és míg gúnyája az avart gyűrte-nyűtte,
pénzt kért egy suhanc, ki a sarokig űzte.
Még emlékszem, hogy két lyukas csizma konok,
sáros táncot járt, míg rótta a sok fokot;
koszos könny fakadt a dagadt nejlonzsákon,
rászólt a házmester, hogy már ne lármázzon.
Még emlékszem, ahogy az ajtón kopogott,
szikrát hányt az acél, a zsanér ropogott,
sercegett az izzó, a sok titkot súgó,
végül elhalkult az örök fényre gyúló.
Még emlékszem végül, hogy ajtót nyitottak;
míg a könyv urának vad kutyák csaholtak,
a huzat játszotta megszokott dallamát,
hozta a mosószer megunt, olcsó szagát.
Még emlékszem, hogy a kérést meghallotta,
lángra gyúlt füst marta, nagy fekete torka.
Öblösen nevetett, mint kongó gépezet.
– Hogy mit akar maga? Kér egy kancsó tejet?!
Még emlékszem tisztán, csipkét vert a nyomor
rongyos ingujjára és kibújt egy komor
mosoly, de a gazda úr volt, míg ő szolga.
– Na, hordja el magát, amíg jól van dolga!
Még emlékszem, fordult a kulcs rejtekében,
felébredt a vihar a fekete égen,
lerúgta a kéményt, megnyúzta a tájat,
tövestül tépte ki az arany nyírfákat.
Még emlékszem, négy szó visszhangzott az éjben,
és hogy remegett a beton félelmében.
– Majd adnál, de késő! – száz varjú károgta,
de a szavakat a jégeső elmosta.
A panelek között riadt szél söpört fel
ősszel, aratta a tájat az ördöggel,
de a redőny tartott, csak a szemet óvta,
mert kint a diák a sárkányt lovagolta.